Az opera zene-szövegegysége komplex médiumnak, „audiovizuális szövegnek” tekinthető, amely mind verbális, mind pedig nem verbális üzeneteket is tartalmaz, melyeket a fordítónak valamiképpen továbbítania kell a feliratban, ami korántsem egyszerű feladat, tekintettel arra, hogy a tárgyalt műfaj esetén a zene és a szöveg elválaszthatatlan, és a zene mondhatni „érinthetetlen”, azaz a fordító komoly korlátokba ütközik. Tanulmányomban Da Ponte Figaró házassága című librettóját vizsgálom a Blum-Kulka (1986) nevéhez köthető ún. „explicitációs hipotézis” alapján, egészen pontosan az explicitáció három fajtája, a kulturális, a csatornaalapú és a csökkentésalapú explicitáció kapcsán (Perego 2003). Vizsgálatom eredményei alapján az explicitáció jelensége a filmfeliratokhoz hasonlóan az operafordítások esetében is megjelenik, és szerepe időnként jelentősebb lehet, mint a hagyományos feliratok esetében, hiszen a non-verbális aurális csatorna által közvetített tartalom jóval hangsúlyosabb, mint egy egyszerű film esetében, ahol például a háttérzene leggyakrabban csak kiegészítő funkciót kap, míg az operánál gyakorlatilag egyenrangú a szöveggel.