2015-ben új radikális jobboldali képviselőcsoport (Europe of Nations and Freedom, ENF) alakult az Európai Parlamentben, amely típusú frakció léte a korábbi ciklusokban különleges helyzetnek számított az intézmény működésében. Korábban a politikatudományban is az az álláspont uralkodott, hogy hosszútávon ilyen típusú kooperáció nem lehet sikeres (Almeida, 2010; Mudde, 2007:172-181; Startin, 2010) az EP-ben. Az új frakció azonban a korábbi kísérleteknél szorosabb, hosszabb távú és intézményi környezetben is megjelenő együttműködéssé vált. Létrehozását még 2013-ban kezdeményezte Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front (Front National, FN) és Geert Wilders, a holland Szabadságpárt (Partij voor de Vrijheid, PVV) elnöke. Előbbi pártot a szakirodalom a radikális jobboldal prototípusának tekinti (Kitschelt – McGann, 1995; Rydgren, 2005; Hainsworth, 2008), Wilders azonban a legnagyobb holland liberális párt (Volkspartij voor Vrijheid en Democratie, VVD) politikusa volt korábban. A disszertáció kutatási kérdése az volt, hogy mi az, ami összeköti a rendkívül ellentétes előélettel rendelkező, rendkívül különböző nemzeti politikai környezetben tevékenykedő radikális jobboldali pártokat. A kutatás módszertani alapját a legkülönbözőbb esetek elve (most different cases) adta, amelyet követve a 2015-2019 között létező ENF-frakció 2017-ben nemzeti parlamenti választáson induló pártjait hasonlítottam össze: az FN és PVV párosa kiegészült az Osztrák Szabadságpárttal (Freiheitliche Partei Österreichs, FPÖ), továbbá kontrollesetként az Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) párttal. A dolgozat elméleti alapját a törésvonalakra épülő politikai struktúra, pártrendszer, valamint a pártcsalád fogalma képezte. A négy párt programjaiban egy komparatív kutatás keretében azt vizsgáltam meg, hogy milyen reakciót adnak az európai politikai életet átalakító négy folyamatra: az európai integrációra, a migrációra, a gazdasági átalakulásra és a reurbanizációra. Ezt egészítette ki a négy párt politikai elitjének elemzése, a rájuk vonatkozó adatok és következtetések összevetése a szakirodalomban elfogadott álláspontokkal, ami segítette annak megértését, hogy mennyire mélyek azok a politikai konfliktusok, amelyeket a radikális jobboldali pártok megjelenítenek, mennyire fejezik ki a klasszikus és új törésvonalakat. Bartolini és Mair (1990), valamint Róna (2008) definícióját követve azokat a politikai konfliktusokat tekintettem törésvonalnak, amelyek empirikus (tartós szociodemográfiai különbségek a szavazótáborok között), normatív (társadalmi csoportok adott konfliktussal kapcsolatos értékei is markánsan különböznek) és szervezeti (a pártok elitjének szociokulturális jellege megfelel a pártok konfliktusban elfoglalt helyzetének) szinten egyaránt azonosíthatóak. A törésvonalak segítségével leírhatók azok a strukturális változások, amelyek befolyásolják a pártok működését. Kutatásom konklúziója, hogy a négy párt a nemzeti szuverenitást érő globális kihívásokat, az új társadalmi konfliktusokat nemzeti hatáskörben, lokális megoldásokkal tartja a leghatékonyabban kezelhetőnek. Ennek értelmében a nemzetállamot kell megerősíteni és átalakítani annak érdekében, hogy ismét képes legyen nemzetépítési projektet végrehajtani, a korábbi, válságjelenségekkel küzdő, átalakuló és széteső keretek helyére új közösséget építeni. Ez az új, nemzetállami szerepet felértékelő, a nemzetállamot mint politikai közösséget újjáépíteni kívánó politika képezi az új nacionalizmus ideológiai alapját. Az újdonságot a nemzeti szuverenitás központi kérdéssé emelése jelenti, amely központi ügyként (omnibus issue) hat át minden közpolitikai területet. A nacionalista politika összetettsége (Tamir, 2019) teszi lehetővé, hogy a vizsgált pártok komplex társadalmi változásokra adott válaszaihoz a nacionalizmus biztosít hátteret. A nemzeti szuverenitást hirdető politikusok többsége az utóbbi évtizedekben a mainstream pártok perifériájára sodródott, ami hozzájárult ahhoz, hogy a hagyományos kormányzó pártok álláspontja uniformizálttá vált a fentebb tárgyalt témákban. A disszertáció keretében vizsgált pártok politikai programját viszont az állam által végrehajthatónak vélt nemzetépítés gondolata szervezi rendszerré, ami ráadásul egyre kevésbé találkozik riválissal a nyugat-európai pártok és politikai eszmei kérdésekkel foglalkozó műhelyek részéről.