Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) elhúzódó válsága az elmúlt évtized egyik legfigyelemreméltóbb közgazdasági problémája. A rendkívüli turbulencia egy olyan pénzügyi struktúrában következett be, amelyet addig kimondottan előnyösnek tartott a közvélekedés, noha számos munka már alapvető problémákat vetített elő vele kapcsolatban. Az euróövezet perifériájának nevezett déli térségben a közös valuta bevezetésének (1999-2002) időszakától egyre növekvő külső eladósodás ment végbe jórészt az övezeti partnerekkel (a centrummal) szemben, ami végül krízishez vezetett és magának az eurónak a létét is veszélybe sodorta. A 2010-2012-es euróválság csak részben köthető a globális pénzügyi-gazdasági válsághoz; megértése és az EMU jövőbeli fenntartható működését megalapozó irányok kijelölése nagy kihívást jelent. A disszertáció két fő kérdésre keresi a választ: 1) Az euróválság kialakulásában volt-e szerepe a közös valuták inherens problémájának (az uniform monetáris kondíciókból eredő endogén visszacsatolásnak)? 2) A válság és az azt követő időszak tapasztalatai alapján hatásos mechanizmusnak tekinthető-e az árszínvonal-alkalmazkodás – mint a belső leértékelődés/ leértékelés egyik csatornája – az EMU-tagok konjunkturális fejleményeinek szinkronizálásában, ezáltal a káros endogén visszacsatoláshoz vezető helyzetek korrekciójában (ceteris paribus)? Az utóbbi kérdés apropóját elsősorban az „expanzív szűkítésre” építő EU–IMF hitelezői reformcsomagok adják, amelyek egyik explicit célja a bajba jutott gazdaságok ár-versenyképességének helyreállítása (és ezen keresztül a nettó export outputhoz való hozzájárulásának befolyásolása) volt. Az árak alkalmazkodásának mértéke, hatásossága ezen túlmenően azért is lényeges kérdés, mivel ideális esetben akár automatikus stabilizátorként – a nominális valutaárfolyam közvetlen helyettesítőjeként – is számíthatna rá az euróövezet. E kérdések megválaszolásához az értekezés célzottan empirikus megközelítést alkalmaz. Megalapozásként olyan elméleti keret megalkotására törekszik, amely a makro-pénzügyi szempontokat (finanszírozás, egyensúlyhiányok, pénzügyi intézményrendszer) integrálja a valutaövezetek irodalmának meghatározó elemeivel (optimális valutaövezetek elmélete, endogenitás vs. specializáció elmélete), és így alkalmas az euróválság hátterének értelmezésére és az EMU jövőjét meghatározó belső kiigazodási mechanizmusokról való gondolkodásra is. Az 2/2 adatelemző részek az eurózóna országait és különböző időszakait lefedő panelmodellekre támaszkodnak. Az árhatások értékelése a piaci térnyerést tükröző (keresleti hatásoktól szűrt) kereskedelmi áramlásokon (export, import) történik, amelyek dekompozíciós összefüggések révén állnak elő. Az eredmények szerint az uniform monetáris kondíciók szerepe nem hagyható figyelmen kívül az euróválság magyarázatában, azaz az egyes tagállamok igényeinek nem megfelelő monetáris politika rendszerszintű ösztönzést adhat a túlzott eladósodásnak és a hitelkockázat övezeten belüli felgyülemlésének. Ez az empirikus betekintés árnyalja azt az elterjedt vélekedést, miszerint az euróválságot csupán néhány tag „felelőtlensége”, a maastrichti szabályok be nem tartása okozta. A válságidőszak tapasztalatai azt mutatják, hogy az árakon keresztüli kiigazodás nem kellően hatásos eszköze a tagok közötti konjunkturális minták közelítésének. Ennek elsődleges oka, hogy az árszínvonalak lassan, kis mértékben alkalmazkodnak (ami – önmagában – hátrányt jelent a saját valutaárfolyamokon keresztüli kiigazodáshoz képest). A 2010-2012-eshez hasonló helyzetekben ráadásul a belső leértékelődés terheinek megoszlása egyoldalúnak mutatkozik: a déli gazdaságoktól követel meg jelentős (aránytalan) áldozatot. Ebben a deflációs torzításban szerepet játszik a centrum korlátozott költési hajlandósága. Az árakra helyezett nyomás leginkább a déli, belföldi piacra termelő vállalkozásokat sújtja, miközben a kedvező kibocsátási hatás makroszinten nem jelentős (illetve több éven át húzódik). A disszertáció végső konklúziója, hogy az árak helyett más, elsősorban intézményi kiigazodási és válságkezelési mechanizmusokra célszerű nagyobb hangsúlyt fektetni. Az efelé mutató EMU-s reformkezdeményezések (bankunió, egyes költségvetési stabilizációs lehetőségek stb.) eredményessége pedig hosszú távon a belső kockázatmegosztásra vonatkozó tartós konszenzus megtalálásától függ.