• 2019-2023close
• Other research products close
• HU close
• Hungarian close
• Corvinus University of Budapest close

A disszertációm témája Magyarország világgazdasági integrációja. A dolgozatban az integráció külső (nemzetközi) és belső (hazai) feltételeivel, valamint az ezek közötti analitikus kapcsolatokkal foglalkozom globális és történeti perspektívában. Magyarország történetileg megörökölt függő fejlődését és félperifériás világgazdasági integrációjának okait és következményeit egy szélesen vett történeti távlatban mutatom be. A dolgozatban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a magyar gazdaság milyen világgazdasági és geopolitikai körülmények között ágyazódott be a nemzetközi munkamegosztás viszonyai közé az 1989-es rendszerváltást követően, de különös tekintettel a 2009-es világgazdasági válság utáni periódusban, illetve hogy ennek a beilleszkedésnek milyen – gazdaságon túli – társadalmi és politikai következményei alakultak ki a 2010-es kormányváltás után. Az állam világgazdasági integrációban betöltött közvetítő szerepét a tulajdonjogok szabályozásának kérdése kapcsán vizsgálom meg empirikusan. Mint azt a disszertációban megmutatom, az állam a tulajdonosi csoportok egymáshoz fűződő kapcsolatát a tulajdon fölötti rendelkezési és irányítási jogok szabályozásával képes legközvetlenebbül befolyásolni. Emellett a dolgozatban bemutatom, hogy a félperifériás államok esetében az jellemző, hogy a külföldi és a belföldi tulajdonosi osztályok egymáshoz fűződő viszonya a függőség és felzárkózás ellentétének egyik meghatározó jelensége. Az állam közvetítő szerepének vizsgálata mellett más fontos intézmények, például a nemzetközi szervezetek, illetve államokon belüli társadalmi csoportok, de az országhatárokon átnyúló beszállítói láncok is a dolgozatban vizsgált témák tárgyát képezik. A disszertációm holisztikus megközelítése lehetővé teszi, hogy a magyarországi tapasztalatokon túlmutatóan elméletileg is releváns tanulságokat vonjak le például a tulajdon helyi ellenőrzés alatt tartása és a legfejlettebb nemzetközi technológiai hozzáférés közötti kapcsolatról. A globális történeti vizsgálatot a világháború utáni fordizmus korszakára, illetve annak 1970-es évektől kibontakozó nemzetközi válságára szűkítettem le. Ezen belül Magyarország 1989-es rendszerváltását követő gazdasági felzárkózását, a nemzetközi munkamegosztásba történő betagozódásának körülményeit vizsgáltam meg, nemcsak nemzetközi gazdasági és politikai szempontból, hanem a történeti szociológia eszköztárának segítségével. Disszertációmban arra a kérdésre is kerestem a választ, hogy egy ilyen történeti-szociológiai perspektívából nézve az 1989-es rendszerváltás, majd azt követően a 2010 utáni gazdasági kormányzás mennyiben nyitották meg a teret a nemzetközi munkamegosztáson belüli helyváltoztatásra, vagyis felzárkózásra, illetve hogy a gazdasági értelemben vett felzárkózás lehetőségét mennyiben korlátozzák a korábbról, például az államszocialista modernizációs kísérlet idejéből, vagy akár még korábbi történelmi korokból megörökölt külső és belső gazdasági és társadalmi kényszerek. Disszertációm két jól elhatárolható részre osztható. Az első szakaszban a globális fordizmus kialakulástörténetével, nemzetköziesedésével és válságával foglalkozom; ez tehát egy globális elméleti-történeti keretet vázol fel, amelyben a függő fejlődés nemzetközi mozgatórugóit vizsgáltam meg. A konkrét empirikus-történeti elemzést, amely a rendszerváltást követő évtizedek magyarországi állam-, osztály- és tulajdonviszonyaira vonatkozik, a disszertáció második fele tárgyalja; ebben Magyarország rendszerváltás utáni világgazdasági integrációját és Európai Uniós csatlakozását vizsgáltam meg az első részben tárgyalt elméleti-történeti keretben.

Kutatásom során a szállodai automatizáció egy konkrét megnyilvánulási formájaként a mobiltelefonos szállodai önkiszolgálás elfogadását tárom fel a potenciális utazók körében, tehát fogyasztói szintű vizsgálatot végzek. Elméleti megfontolásban a koronavírus felszínre hozta kutatási területemen az eddig ebben a kontextusban nem vizsgált érintésmentesség szükségességét, melyet a szakirodalom az automatizált technológiákhoz kapcsolt. Számos ponton változott a szállodai kiszolgálás során korábban megszokott interakciók megítélése, ez pedig pozitívan befolyásolhatja az újonnan már érintésmentesnek nevezett technológiák elfogadását. Kutatásommal új szemléletmóddal kívánok hozzájárulni a mobiltechnológia fogyasztói elfogadásának szakirodalmához szállodai kontextusban az önkiszolgáló technológiák és az okos hotelek elméleti szinergiáinak kiaknázásával. A korábbi kutatásokból ismert befolyásoló tényezők mellett új aspektusokat is sikerült feltárni, ezzel is bővítve a szakirodalmi tudásbázist a témakörben. Eredményeim továbbá a COVID hatásainak beépítésével nagyban hozzájárultak a kutatás elméleti és gyakorlati relevanciájának növekedéséhez. Módszertani szempontból egy összetettebb keretrendszerrel igyekszem minél több szempontot azonosítani a területen; a vegyes kutatási metódus ilyen komplex megvalósítási formája nem jellemző a területen. Doktori disszertációm primer kutatásaként többlépcsős vegyes kutatási metódust alkalmaztam, melyek időrendi és logikai sorrendje a következő volt: - STUDY 1: Online kérdőíves megkérdezés tartalomelemzése - STUDY 2: Mélyinterjúk tartalomelemzése, kvantitatív vizsgálata - STUDY 3: Online kérdőíves megkérdezés elemzése SEM módszerrel Eredményeim egyaránt hasznosak szállodai menedzsment szempontból, valamint rendelkeznek elméleti hozzáadott értékkel. A szakirodalom alapján a koronavírus negatív hatásainak mérséklésére Rahimizhian és Irani (2021) szerint a turizmus újraindulásakor létfontosságú lesz, hogy a turisztikai szolgáltatók automatizált és érintésmentes lehetőségeket kínáljanak a látogatók bizonytalanságának kezelésére. Kutatásom egyik legfontosabb kontribúciója ezzel szemben, hogy valójában nem ennyire egyértelműek a fogyasztói elvárások a kontaktusmentes szállodai kiszolgálás felé. Ugyanis még a COVID hatására fellépő magas kockázatészlelés hatására sem gondolták azt a megkérdezett potenciális utazók, hogy a személyzet és a velük való interakció zavaró tényezőként jelenne meg a COVID hatására (STUDY 2). A szállodai személyes interakciós igény ráadásul még a Z generáció esetén sem minden esetben írható fölül (STUDY 1). Sokkal inkább megjelent a vírushelyzet hatására az elkerülő stratégia (például apartmanok választása), miszerint a COVID hatására kialakult magasabb kockázatészleléssel rendelkező utazni vágyók inkább egyáltalán nem vennének igénybe szállodai szolgáltatást, ezzel minimalizálva a fertőzésveszélyt. Bár a fiatalabb korosztály a vírushelyzet időszakában nagyobb hajlandóságot mutatott az okos hotelek kipróbálására, ez a generációs különbség megszűnt a vírus feltételezett lecsengésekor meghatározott időszakra (STUDY 2). Eredményeim így logikailag sokkal inkább támogatják Kim és szerzőtársai (2021) megfontolásait; véleményük szerint a vírushelyzet alatt az érintésmentes technológiát támogató személyek a járványhelyzet lecsengése után ismét a személyes kiszolgálást preferálhatják majd. Érdekes tehát, hogy a COVID hatására nem feltétlenül fogyasztói igények mentén, hanem sokkal inkább szolgáltatói szempontok miatt lehetséges, hogy jobban terjednek majd az automatizált rendszerek a szállodai kiszolgálásban. Ugyanis számos szállodában vezettek be a vírushelyzet ideje alatt hasonló újításokat (Sharma et al., 2021), melyek használata hatékonysági előnyökkel jár, ráadásul képes választ adni a vírus hatására megnövekedett munkaerőhiány problémájára.

Azon pénzügyi intézmények, amelyek rendszerszintű jelentőségük (Systemically Important Institution – SII) miatt számíthatnak az állami védőhálóra, profitmaximalizálásuk során rendszerszinten szuboptimális döntéseket hozhatnak, mert nem veszik figyelembe a státuszukból fakadó, rendszerszinten jelentkező negatív externáliákat. Ezen intézmények kapcsán felmerülő kockázatok nem csak nemzetközi szinten, hanem az Európai Unióban és a közép-kelet európai régióban is relevánsak. Magyarországon és a régióban is vannak olyan pénzügyi intézmények, amelyek egyedi intézményi válsága a méretük vagy a más intézményekkel való összefonódásuk miatt megingathatja a pénzügyi rendszer stabilitását (az EU-s terminológiában: Other Systemically Important Institution, O-SII). Nemzetközi és nemzeti szinten is szükséges tehát mind a rendszerszinten jelentős intézményi kör minél pontosabb meghatározása, mind annak azonosítása, hogy a hozzájuk kapcsolódó kockázatok a jövőben milyen módon mérsékelhetők a leghatékonyabban. A disszertációban öt főbb kutatási kérdést vizsgálunk a rendszerszinten jelentős intézmények azonosítása és kockázatainak mérséklési lehetőségei kapcsán az Európai Unióra fókuszálva. Az EU szabályozási keretrendszerében alapvetően tagállami szinten határozták meg a tagállami felelős hatóságok az O-SII-k számára első alkalommal előírt addicionális tőkepufferek mértékeit, így releváns kérdés, hogy esetleg azonosíthatók-e eltérések az egyes tagállami csoportok hatóságai által meghatározott tőkepuffer mértékek között az egyes intézményekre vonatkozó rendszerkockázati jelentőséget is figyelembe véve (i). Az eredményeink alapján az látható, hogy az EU „új” és „régi” tagállami csoportjai vonatkozásában nem azonosítható érdemi eltérés sem a rendszerszintű jelentőséget kifejező O-SII pontszámok, sem a tagállami hatóságok által előírt O-SII tőkepufferek vonatkozásában, azaz egyik tagállami csoport sem tekinthető „szigorúbbnak” ebben a kérdéskörben. Ettől eltérően az EU „északi” és „déli” tagállami csoportjai kapcsán az látható, hogy bár a rendszerszintű jelentőséget kifejező O-SII pontszámok kapcsán szignifikáns eltérés nem azonosítható a két tagországi csoport között, az előírt O-SII tőkepufferek vonatkozásában már szignifikáns eltérés látható, az „északi” tagállamok felelős hatóságai jellemzően magasabb addicionális tőkepuffert határoznak meg, mint a „déli” tagállamok felelős hatóságai. A második kutatási kérdés arra keresi a választ, hogy mennyire tekinthető homogénnek az EU-ban azonosított O-SII-k köre (ii). Bár az O-SII-kra vonatkozó szabályozás elvileg egységes módon, egységes eszközrendszerrel – főként többlet tőke előírás alkalmazásával – próbálja kezelni ezen intézményeket, azonban érdemes megvizsgálni, hogy mennyire tekinthető homogénnek az O-SII-k csoportja. Ennek vizsgálata érdekében klaszterelemzést végzünk, hogy megvizsgáljuk az O-SII-k esetleges heterogenitását. Az elemzésünk során öt lehetséges klasztert azonosítottunk K-közép módszerrel, melyek meglehetősen heterogén képet mutatnak. Az EU-ban kialakult O-SII szabályozói keretrendszer kapcsán fontos kérdés, hogy az O-SII-k szabályozói azonosítását követően miként reagálnak a piaci szereplők az O-SII-kra vonatkozó nyilvános hatósági bejelentésekre. A harmadik és negyedik kutatási kérdés alapvetően ezt vizsgálja az O-SII listákra vonatkozó hatósági bejelentésekre (iii) és a koronavírus járvány hatására megvalósult ideiglenes tőkepuffer elengedésre vonatkozó EKB hatósági bejelentésre (iv) fókuszálva. Jelen tudomásunk szerint ilyen elemzés ez utóbbi esemény kapcsán még nem készült. Az eredményeket összefoglalva az általunk vizsgált hatósági bejelentések kapcsán az látható, hogy a közép-kelet európai, rendszerszinten jelentős bankok esetében az O-SII listára vonatkozó nyilvános tagállami hatósági bejelentéseknek inkább pozitív hatása lehetett az érintett intézmények piaci értékére, de a hatás nem igazán robosztus. Ezzel szemben a 2016-os EBA bejelentés esetében kevéssé volt kimutatható szingifikáns hatás. Végül, a koronavírus járvány hatására megvalósult ideiglenes tőkepuffer elengedésre vonatkozó, 2020. március 12-i EKB hatósági bejelentés esetében érdemi és szignifikáns negatív hatás azonosítható. Az ötödik kutatási kérdés alapvetően azt vizsgálja, hogy egy adott ország bankrendszerében milyen alternatív megközelítés adható az O-SII-k rendszerkockázati allokációjára és addicionális tőkepuffereinek meghatározására, kitérve arra is, hogy egy alternatív rendszerkockázati tőkepuffer allokáció mennyiben térne el a jelenlegi szabályozás szerinti allokációtól (v). Jelen tudomásunk szerint ilyen elemzés ez utóbbi kapcsán még nem készült. A Magyarországon aktív O-SII-k adatainak felhasználásával és az egyes intézmények Shapley értékeinek meghatározásával ismertetünk egy lehetséges alternatív gyakorlati megközelítést az O-SII-k rendszerkockázati allokációjára és addicionális tőkepuffereinek meghatározására. Az eredményeink alapján az látható, hogy az Expected Shortfall (ES) szintek csökkenésével a Shapley érték alapú rendszerkockázati allokáció koncentráltsága is mérséklődik, azaz a kiemelkedő Shapley értékű bankok esetében mérséklődik, míg az alacsonyabb Shapley értékű intézmények esetében relatív nő. A Shapley érték alapú alternatív O-SII tőkepuffer allokációs módszer a hazai rendszerszinten jelentős intézmények esetében érdemben módosítaná az intézményi szintű O-SII tőkepuffer részesedéseket, a PD eloszlás szélein, azaz a relatív alacsony és relatív magas PD-vel rendelkező O-SII-k esetében érdemi a változás. Az alacsony PD-vel rendelkező intézmények lényegesen alacsonyabb, míg a magasabb PD-vel rendelkező intézmények esetében érdemben magasabb O-SII tőkepuffer részesedés adódna a mostani szabályozói O-SII tőkepuffer elváráshoz képest.

2015-ben új radikális jobboldali képviselőcsoport (Europe of Nations and Freedom, ENF) alakult az Európai Parlamentben, amely típusú frakció léte a korábbi ciklusokban különleges helyzetnek számított az intézmény működésében. Korábban a politikatudományban is az az álláspont uralkodott, hogy hosszútávon ilyen típusú kooperáció nem lehet sikeres (Almeida, 2010; Mudde, 2007:172-181; Startin, 2010) az EP-ben. Az új frakció azonban a korábbi kísérleteknél szorosabb, hosszabb távú és intézményi környezetben is megjelenő együttműködéssé vált. Létrehozását még 2013-ban kezdeményezte Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front (Front National, FN) és Geert Wilders, a holland Szabadságpárt (Partij voor de Vrijheid, PVV) elnöke. Előbbi pártot a szakirodalom a radikális jobboldal prototípusának tekinti (Kitschelt – McGann, 1995; Rydgren, 2005; Hainsworth, 2008), Wilders azonban a legnagyobb holland liberális párt (Volkspartij voor Vrijheid en Democratie, VVD) politikusa volt korábban. A disszertáció kutatási kérdése az volt, hogy mi az, ami összeköti a rendkívül ellentétes előélettel rendelkező, rendkívül különböző nemzeti politikai környezetben tevékenykedő radikális jobboldali pártokat. A kutatás módszertani alapját a legkülönbözőbb esetek elve (most different cases) adta, amelyet követve a 2015-2019 között létező ENF-frakció 2017-ben nemzeti parlamenti választáson induló pártjait hasonlítottam össze: az FN és PVV párosa kiegészült az Osztrák Szabadságpárttal (Freiheitliche Partei Österreichs, FPÖ), továbbá kontrollesetként az Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) párttal. A dolgozat elméleti alapját a törésvonalakra épülő politikai struktúra, pártrendszer, valamint a pártcsalád fogalma képezte. A négy párt programjaiban egy komparatív kutatás keretében azt vizsgáltam meg, hogy milyen reakciót adnak az európai politikai életet átalakító négy folyamatra: az európai integrációra, a migrációra, a gazdasági átalakulásra és a reurbanizációra. Ezt egészítette ki a négy párt politikai elitjének elemzése, a rájuk vonatkozó adatok és következtetések összevetése a szakirodalomban elfogadott álláspontokkal, ami segítette annak megértését, hogy mennyire mélyek azok a politikai konfliktusok, amelyeket a radikális jobboldali pártok megjelenítenek, mennyire fejezik ki a klasszikus és új törésvonalakat. Bartolini és Mair (1990), valamint Róna (2008) definícióját követve azokat a politikai konfliktusokat tekintettem törésvonalnak, amelyek empirikus (tartós szociodemográfiai különbségek a szavazótáborok között), normatív (társadalmi csoportok adott konfliktussal kapcsolatos értékei is markánsan különböznek) és szervezeti (a pártok elitjének szociokulturális jellege megfelel a pártok konfliktusban elfoglalt helyzetének) szinten egyaránt azonosíthatóak. A törésvonalak segítségével leírhatók azok a strukturális változások, amelyek befolyásolják a pártok működését. Kutatásom konklúziója, hogy a négy párt a nemzeti szuverenitást érő globális kihívásokat, az új társadalmi konfliktusokat nemzeti hatáskörben, lokális megoldásokkal tartja a leghatékonyabban kezelhetőnek. Ennek értelmében a nemzetállamot kell megerősíteni és átalakítani annak érdekében, hogy ismét képes legyen nemzetépítési projektet végrehajtani, a korábbi, válságjelenségekkel küzdő, átalakuló és széteső keretek helyére új közösséget építeni. Ez az új, nemzetállami szerepet felértékelő, a nemzetállamot mint politikai közösséget újjáépíteni kívánó politika képezi az új nacionalizmus ideológiai alapját. Az újdonságot a nemzeti szuverenitás központi kérdéssé emelése jelenti, amely központi ügyként (omnibus issue) hat át minden közpolitikai területet. A nacionalista politika összetettsége (Tamir, 2019) teszi lehetővé, hogy a vizsgált pártok komplex társadalmi változásokra adott válaszaihoz a nacionalizmus biztosít hátteret. A nemzeti szuverenitást hirdető politikusok többsége az utóbbi évtizedekben a mainstream pártok perifériájára sodródott, ami hozzájárult ahhoz, hogy a hagyományos kormányzó pártok álláspontja uniformizálttá vált a fentebb tárgyalt témákban. A disszertáció keretében vizsgált pártok politikai programját viszont az állam által végrehajthatónak vélt nemzetépítés gondolata szervezi rendszerré, ami ráadásul egyre kevésbé találkozik riválissal a nyugat-európai pártok és politikai eszmei kérdésekkel foglalkozó műhelyek részéről.

A disszertáció témája a dzsihád, annak multidiszciplináris vizsgálata és konceptualizálása. Azt a hipotézist kívánja bizonyítani, hogy az igazi dzsihád nem egyenlő a terrorizmussal. Mi a dzsihád, mi az eredeti, valódi jelentése? Többféle dzsihád létezik, ha igen, azok hogyan viszonyulnak egymáshoz? Mik azok a fogalmak, amik a történelmi mozgása során hozzátapadtak és konnotációval bővítették jelentését? Hogyan viszonyul az iszlám az öngyilkos merényletekhez? Mi a terrorizmus? A munka tartalmi felosztásában, annak elnevezésében metafórikusan az iszlám terminusait követi, ezért két fő részre tagolódik, mint uszúl és furú (gyökerek, alapok ill. ágak, elágazódások), az utóbbi fő rész pedig további két részt tartalmaz. Ezért a dolgozat lényegét tekintve három részből áll. Az első rész a fenti kérdésekre kísérelt meg adekvát választ adni, mert a tézis fontos célja a témához köthető fogalmak tisztázása. A második rész az iszlám rendszerét járja körül, és arra a kérdésre fókuszál, hogy az egymás mellett interakcióban élő két civilizáció, az iszlám és a Nyugat, miért látja másképp ugyanazokat a dolgokat. Az alapfogalmak pontos definiálása és a második rész elméleti tanulmánya nélkül a nem specifikus szakértőnek gondot okozhat a harmadik rész szintetizálása. Ez a tézis súlypontja, ami a dzsihád egy fajtájáról, a fegyverrel megvalósított dzsihádról szól a gyakorlatban. Ez a dolgozat által szubjektív módon kiemelt esettanulmányokat – több, mint 30 – tartalmaz kronológiai sorrendben, Mohamed korától napjainkig, és arra a kérdésre keres választ, hogy egy originálisan pozitív vallási fogalom, az 1400 éves történelmi mozgása során, hogyan telítődött negatív tartalommal a Nyugat a kommunikációjában. Ezért a dolgozat ezt úgy címkézi, a dzsihád metamorfózisa. Ennek a résznek a sajátja, hogy a dzsihádot mindig elhelyezi az adott kor történelmi kontextusába, megvilágítva ezzel a fogalomra ható, azt aktiváló tényezőket, eseményeket, azok hátterét, ill. a történelmi elemzésen túl bemutatja azokat az ideológusokat, akiknek a munkája szignifikánssá vált a dzsihád interpretációjában. A téma komplex feldolgozása miatt a disszertáció különböző tudományterületek módszereit alkalmazta, gyakran azok határmezsgyéjén kutatva (multidiszciplináris, ill. interdiszciplináris megközelítés), az iszlám tudományok mellett, történelemtudományi, kommunikációtudományi, hadtudományi, kül- és biztonságpolitikai, civilizációs és kulturális, szociológiai, pszichológiai, filozófiai módszereket használt, élt a narratív megközelítéssel, és felhasználva a szerző helyszíni tapasztalatait, a résztvevő megfigyeléssel, interjúzással is. A kutatás kritériuma volt, hogy a témát a muszlimok szemszögéből prezentálja, az ő narratívájukat keretezze a nyugati társadalomtudományok eszközeivel, kuhni megközelítésben, az ő nyelvezetüket, lexikonjukat fordítsa. A tézis primer módon a szunnita iszlámon belül vizsgálódott, ennek oka, hogy amit ma a Nyugat és en bloc a világ dzsihádként megfogalmaz, az expressis verbis a szunnita iszlám sajátja. Ennek ellenére nem mellőzte a síita és háridzsita szekták dzsihádjának a kutatását sem, ami egyrészt teljessé teszi a témáról alkotott képet, de ennél is fontosabb, hogy korunk radikális szunnita dzsihád felfogása és gyakorlata szinte minden elemében a hajdani háridzsiták anatéma ideológiájában, valamint módszereiben köszön vissza. Ezért állítja azt a tézis, hogy a szalafi dzsihádista helyett, adekvátabb lenne a neoháridzsita kifejezés ezekre a radikális csoportokra. A dzsihád Mohamed prófétától származó fogalom, a jelentése törekvés, küzdelem az Egy Isten/Allah útján. A kifejezés, mint figura etimologica több helyen előfordul a legelső és legfontosabb forrásban, a muszlimok szent könyvében, a Koránban. Releváns kategorizálása, a nagyobb és a kisebb dzsihád. A nagyobb dzsihád befelé irányuló küzdelem, a hívő lelkében zajlik, a kísértései ellen vívja, hogy jobb ember váljék belőle. Ez mindenki számára egyformán kötelező, fard ajn. A kisebb dzsihád kifelé irányuló küzdelem az igazságtalanság ellen, melynek természeténél fogva eleme a muszlimok számára unikálisan igazságos hit védelme. Ennek része a fegyverrel folytatott dzsihád, ami védekező, legitim vezető hirdeti ki, szigorú szabályai vannak és a közösség kötelessége, fard kifája. A dzsihád általános értelemben véve nem harc, nem háború. Az arab nyelvben erre külön kifejezések vannak. Fontos elem az iszlámban, de nem vallási kötelezettség, nem arkán ad-dín. Ez a dzsihád eredeti jelentése. A disszertáció kiemelten foglalkozott a mártíromság és az öngyilkosság kérdésével és olyan fogalmak keretezését is tárgyalta, amik az elmúlt időszakban konnotációként árnyalták a téma eredeti jelentését, vagy egyenesen újra interpretálták azt. Ilyenek a fundamentalizmus, a szalafizmus, az iszlamizmus, vagy a szalafi dzsihádizmus. A terrorizmust önálló fejezetben elemezte a dolgozat. A tézis szerint a terrorizmus erőszak alkalmazása, vagy azzal való fenyegetés civilek ellen, politikai indíttatásból. A dzsihád metamorfózisa a kisebb fegyveres dzsihád folyamatos újra interpretálását jelenti a disszertációban. A dzsihád eredeti jelentése, és hosszú idők alatt kidolgozott szabályrendszere ma már nem számít. A fegyveres dzsihád itt már nem fard kifája, hanem minden egyénre kötelező, fard ajn, itt már nincs iszlámra való felhívás, vagy hadüzenet, és mindenkit el kell pusztítani (muszlimot és nem muszlimot, gyerekeket, nőket, öregeket), aki az adott radikális csoport, vagy szervezet iszlám interpretációjával nem ért egyet, és erre bármilyen brutális eszköz, módszer megengedett. Ha végignézzük a fogalom történeti mozgását, Mohamedtől Abu Bakr al-Baghdadi-ig, akkor azt a megállapítást kell hogy tegyük, hogy a dzsihád nem tartozik az iszlám retradicionalizációs folyamatába. Dichotómia jellemzi, mert annak ellenére, hogy már az iszlám fundamentumaiban is szerepel, az idővonalon folyamatos fejlődésen megy keresztül, és különösen az utóbbi időkben egyre erőteljesebben, és negatívabban aktivizálódik az újabb és újabb interpretációk során, egyfajta önálló véleményalkotás (idzstihád) folyamataként, ami az iszlámon belüli újításhoz tartozik, és nem visszatérés a fundamentumokhoz. A dzsihád mindig az iszlám krízisei idején válik szignifikánssá, olyan esetekben, amikor a megoldást az ősi, eredeti tanokban keresik a muszlimok.

Az értekezés az amerikai magyar diaszpóraközösségek politikusainak a romániai magyar kisebbségért az Egyesült Államokban a hidegháború alatt kifejtett érdekvédelmi tevékenységével kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Emellett azt a fő tételt bizonyítja be, hogy ebben az időszakban az amerikai geopolitikai érdekek mellett azok az amerikai magyar diaszpórapolitikai szereplők is hozzájárultak az amerikai-román kapcsolatrendszer és az azt meghatározó amerikai törvényi háttér alakulásához, amelyek képesek voltak alkalmazkodni az amerikai politikai struktúrához, és amelyeket a politikai rendszer szereplői hasznosnak ítéltek. Ennek megfelelően egyrészt vizsgálja az USA politikai rendszerét, amelyben az amerikai magyar diaszpóra politikai szereplői működtek, és amelyek tevékenységét a politikai rendszer hasznosította; másrészt bemutatja a bilaterális kapcsolatokat és azok törvényi hátterét, amelyekre e szereplők hatással voltak. Az értekezés vizsgálja továbbá azt a globális kontextust és azokat a viszonyokat is, amelyek mind a diaszpóra érdekvédelmi tevékenységeinek célkitűzéseit és stratégiáját, mind pedig az amerikai-román kapcsolatok alakulását befolyásolták. Az értekezés módszertani újdonsága, hogy együttesen alkalmazza a történeti kutatásokat és a nemzetközi kapcsolatok elmélete keretében kidolgozott módszereket. A diaszpórák politikai tevékenységét nemcsak felülről lefelé (top down), hanem alulról felfelé (bottom up) is vizsgálja, miközben az egyes kisebbségvédelmi eseteket a mindenkori geopolitikai helyzetben és nemzetközi összefüggésrendszerben helyezi el. Ezáltal arra is rávilágít, hogy a diaszpóra érdekvédelmi tevékenységeinek vizsgálatakor a neoliberális és konstruktivista nézőpontok ötvözésére van szükség. A lobbitevékenység hátterét a szerző konstruktivista szempontból vizsgálja, és a lobbiszervezetek vezetőinek nemzetfelfogása és alapfilozófiájának feltárására etnotörténeti módszert használ. Egyrészt megvilágítja az amerikai magyar diaszpóra kollektív identitásrétegeit, amely politikai aktivizálódásukhoz vezetett, és feltárja azt, hogy melyek voltak azok az emigrációs rétegek, amelyek a korszakban a leginkább aktivizálhatóak voltak. Másrészt az amerikai magyar diaszpóra politikusok egyéni identitásai felfedik azt, hogy melyek voltak azok a kibocsátó országból hozott, egyéni élettörténetek mögött meghúzódó tényezők, amelyek befolyásolták az adott időszakban kialakított politikai igényformálódásaikat. Az áttekintő történeti fejezetek továbbá arra is rávilágítanak, hogy milyenek voltak a szintén politikai tevékenységükre és célkitűzéseikre ható nemzetközi politikai tényezők. A szerző az érdekvédelmi tevékenységek hatékonyságát feltáró vizsgálódásai során neoliberális megközelítésben a lobbi sikerességének mérésére vonatkozó módszereket alkalmaz, és egyrészt a befogadó ország szempontjából történő hasznosíthatóság, másrészt a diaszpórapolitikusok saját célkitűzéseinek elérési képességét vizsgálja. Azt a magyar esetre is érvényes megállapítást bizonyítja, miszerint hiába történik a törvényhozásban áttörés, ha azt a végrehajtó hatalom ellenzi, vagy nem ért azzal egyet, illetve, ha az nem hasznos a számára. Emiatt azok a diaszpóraszervezetek tudnak előtérbe kerülni, akiket a befogadó állam végrehajtó hatalma hasznosításra alkalmasnak ítél. A hasznosítás jellegét pedig minden esetben a befogadó állam szempontrendszerei döntik el, és a hasznosulás ténye egyrészt nem jelenti azt, hogy az adott érdekvédelmi tevékenység a védendő közösség valódi hasznára válik, másrészt azt sem, hogy az érintett diaszpóraszervezet célkitűzései sikerrel járnak. Az értekezés ezután öt esettanulmányt ír le, melyekben az elméleti részek által megállapított szempontrendszerek teljesülését vizsgálja. E részek újdonsága az a tény, hogy a szerző a magyar történelem szempontjából viszonylag elhanyagolt területen végzett, és mutat be alapkutatásokat, olyan magyar és amerikai elsődleges forrásokat tárva fel, amelyek eddig ismeretlenek voltak a magyar történetírás számára. Mindezek bemutatása során az értekezésben továbbá a másodlagos szakirodalmat is olyan szempontból közelíti meg, amelyre eddig nem került sor a feldolgozások során. Az értekezés további módszertani újdonsága a történeti kutatások során kevésbé alkalmazott megközelítés, a strukturált fókuszált összehasonlító esettanulmányok és a lobbi mérésének eszközeinek együttes alkalmazása. Az elméleti szakirodalomból összevont kérdések mentén egységesen elemzi végig az egyes eseteket, amelyek számos fontos konklúziót eredményeznek a hipotézis bizonyítását illetően, és rendszerezettebben mutatják meg a különbségeket, mint az események egyszerű kronologikus bemutatása tette volna, rávilágítva a lobbitevékenység hatékonyságával kapcsolatos számos tényezőre. Az értekezés fő eredménye egyrészt annak bemutatása, hogy a romániai magyar kisebbség a hidegháború időszakában nem volt egyedül: emberi jogokért folytatott harcát számos amerikai magyar szervezet tevékenysége támogatta. Ebben a diaszpóra által generált folyamatban pedig a kisebbségi közösség képviselői olyan szereplőként voltak jelen, mint akik kifejezetten alakítói, és nem elszenvedői voltak ezen érdekvédelmi tevékenységek tárgyát képező eseményeknek, hiszen az amerikai magyar diaszpóra politikusok és az általuk mobilizált amerikai tömegek akciói nem valósulhattak volna meg maguk a kisebbségi magyar tagok aktív részvétele nélkül. Másrészt az értekezés rámutat arra is, hogy a határon túli magyarok kérdése az igencsak heterogén identitással rendelkező amerikai magyar diaszpóra társadalmában olyan kérdés volt, amelynek egységesítő funkcióját egyetlen más ügy sem volt képes betölteni. Harmadrészt az esettanulmányok mikro történetei a nemzetközi kapcsolatok szintjén vizsgálva alátámasztják azt, hogy egy viszonylag kis nemzet diaszpóra politikai képviselői a kibocsátó ország támogatása nélkül hogyan képesek politikai döntések mögé állva azokat befolyásolni, a beszerzett információkat hasznosítva a politikai döntéshozók számára lényeges kérdésekben tanácsadó szerepet vállalni, anélkül, hogy a befogadó ország erre különösebb igényt tartana. Az amerikai magyar diaszpóracsoportok politikai tevékenységét vizsgálva továbbá arra a következtetésre juthatunk, hogy a diaszpóra csoportok érdekvédelmi tevékenységének sikerességéhez három tényező együttállása volt szükséges. Azok voltak képesek sikereket elérni, akik egyrészt képesek voltak a korábbi generációk erényeiből, tapasztalataiból és hibáiból tanulni; másrészt, akik a megfelelő időben jelen voltak, és szituatív helyzetekben áttöréseket voltak képesek elérni; harmadrészt akik előtérbe helyezték az általuk képviselt közösség reális lehetőségeit és valós érdekeit, azaz az a nemzeti kisebbségvédelmet emberi jogi diskurzusba illesztették. Az amerikai magyar diaszpóra határon túli magyarsággal kapcsolatos több évtizedes aktivitása végül arra is rámutat, hogy a közvélekedéssel ellentétben a magyarság képes rejtett erőforrásainak aktivizálására és minden törésvonal ellenére a történelmi pillanatokban egységes fellépésre. A magyarság ügyével kapcsolatos áttörések pedig lehetségesek, ha a fellépés erkölcsi felelősségvállalással, a mindenkori „másik” iránti szolidaritással és együttműködéssel, az adott politikai szituációban szükséges tájékozottsággal, kitartással, és a mindenkori lehetőségekre való rugalmas reakcióképességgel és nyitottsággal párosul.

A közösségi oldalak a politika fontos terepeivé váltak. A pártok és politikusok aktívan használják e platformokat, különösen a legnépszerűbb közösségi oldalt, a Facebookot. A politikusok közösségi oldalakon folytatott tevékenységével foglalkozó szakirodalom főárama azonban arra a következtetésre jutott, hogy a közösségi média nem eredményezett jelentős változást a politika működésében. A disszertáció amellett érvel, hogy ez az eredmény abból fakad, hogy a szakirodalom empirikus fókusza túlságosan szűk, és a jelenséget a politikai kommunikáció tágabb kontextusától elszigetelten vizsgálja. ________ Social network sites have become important spheres of politics. Parties and politicians actively adopt these platform, most notably the most popular social network site, Facebook, for their communication. However, the mainstream literature on political actors’ social media use suggest that the emergence of social media does not result in major changes in politics. The diagnosis is “politics as usual” as it had been argued by the early literature on the connections between internet and politics (see, Margolis – Resnick, 2000). However, the dissertation argues that this conclusion is due to the fact that the empirical focus of the mainstream literature is too narrow, and the phenomenon under scrutiny is investigated in isolation from the wider context of and literature on political communication.

Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) elhúzódó válsága az elmúlt évtized egyik legfigyelemreméltóbb közgazdasági problémája. A rendkívüli turbulencia egy olyan pénzügyi struktúrában következett be, amelyet addig kimondottan előnyösnek tartott a közvélekedés, noha számos munka már alapvető problémákat vetített elő vele kapcsolatban. Az euróövezet perifériájának nevezett déli térségben a közös valuta bevezetésének (1999-2002) időszakától egyre növekvő külső eladósodás ment végbe jórészt az övezeti partnerekkel (a centrummal) szemben, ami végül krízishez vezetett és magának az eurónak a létét is veszélybe sodorta. A 2010-2012-es euróválság csak részben köthető a globális pénzügyi-gazdasági válsághoz; megértése és az EMU jövőbeli fenntartható működését megalapozó irányok kijelölése nagy kihívást jelent. A disszertáció két fő kérdésre keresi a választ: 1) Az euróválság kialakulásában volt-e szerepe a közös valuták inherens problémájának (az uniform monetáris kondíciókból eredő endogén visszacsatolásnak)? 2) A válság és az azt követő időszak tapasztalatai alapján hatásos mechanizmusnak tekinthető-e az árszínvonal-alkalmazkodás – mint a belső leértékelődés/ leértékelés egyik csatornája – az EMU-tagok konjunkturális fejleményeinek szinkronizálásában, ezáltal a káros endogén visszacsatoláshoz vezető helyzetek korrekciójában (ceteris paribus)? Az utóbbi kérdés apropóját elsősorban az „expanzív szűkítésre” építő EU–IMF hitelezői reformcsomagok adják, amelyek egyik explicit célja a bajba jutott gazdaságok ár-versenyképességének helyreállítása (és ezen keresztül a nettó export outputhoz való hozzájárulásának befolyásolása) volt. Az árak alkalmazkodásának mértéke, hatásossága ezen túlmenően azért is lényeges kérdés, mivel ideális esetben akár automatikus stabilizátorként – a nominális valutaárfolyam közvetlen helyettesítőjeként – is számíthatna rá az euróövezet. E kérdések megválaszolásához az értekezés célzottan empirikus megközelítést alkalmaz. Megalapozásként olyan elméleti keret megalkotására törekszik, amely a makro-pénzügyi szempontokat (finanszírozás, egyensúlyhiányok, pénzügyi intézményrendszer) integrálja a valutaövezetek irodalmának meghatározó elemeivel (optimális valutaövezetek elmélete, endogenitás vs. specializáció elmélete), és így alkalmas az euróválság hátterének értelmezésére és az EMU jövőjét meghatározó belső kiigazodási mechanizmusokról való gondolkodásra is. Az 2/2 adatelemző részek az eurózóna országait és különböző időszakait lefedő panelmodellekre támaszkodnak. Az árhatások értékelése a piaci térnyerést tükröző (keresleti hatásoktól szűrt) kereskedelmi áramlásokon (export, import) történik, amelyek dekompozíciós összefüggések révén állnak elő. Az eredmények szerint az uniform monetáris kondíciók szerepe nem hagyható figyelmen kívül az euróválság magyarázatában, azaz az egyes tagállamok igényeinek nem megfelelő monetáris politika rendszerszintű ösztönzést adhat a túlzott eladósodásnak és a hitelkockázat övezeten belüli felgyülemlésének. Ez az empirikus betekintés árnyalja azt az elterjedt vélekedést, miszerint az euróválságot csupán néhány tag „felelőtlensége”, a maastrichti szabályok be nem tartása okozta. A válságidőszak tapasztalatai azt mutatják, hogy az árakon keresztüli kiigazodás nem kellően hatásos eszköze a tagok közötti konjunkturális minták közelítésének. Ennek elsődleges oka, hogy az árszínvonalak lassan, kis mértékben alkalmazkodnak (ami – önmagában – hátrányt jelent a saját valutaárfolyamokon keresztüli kiigazodáshoz képest). A 2010-2012-eshez hasonló helyzetekben ráadásul a belső leértékelődés terheinek megoszlása egyoldalúnak mutatkozik: a déli gazdaságoktól követel meg jelentős (aránytalan) áldozatot. Ebben a deflációs torzításban szerepet játszik a centrum korlátozott költési hajlandósága. Az árakra helyezett nyomás leginkább a déli, belföldi piacra termelő vállalkozásokat sújtja, miközben a kedvező kibocsátási hatás makroszinten nem jelentős (illetve több éven át húzódik). A disszertáció végső konklúziója, hogy az árak helyett más, elsősorban intézményi kiigazodási és válságkezelési mechanizmusokra célszerű nagyobb hangsúlyt fektetni. Az efelé mutató EMU-s reformkezdeményezések (bankunió, egyes költségvetési stabilizációs lehetőségek stb.) eredményessége pedig hosszú távon a belső kockázatmegosztásra vonatkozó tartós konszenzus megtalálásától függ.

A gazdasági és társadalmi trendek előrejelzései alapján a jövőben a munkaerőpiacra belépő fiatalok körében egyre gyakrabban merülhet fel a saját vállalkozás indításának lehetősége, sőt esetleg akár a kényszere is. A dolgozat célja ehhez a trendhez kapcsolódóan górcső alá venni a fiatalok vállalkozói hajlandóságára ható tényezőket. Melyek azok a faktorok, amelyek serkentik és melyek azok, amelyek gátolják a fiatalokat a vállalkozói létforma karrierként történő választásában? A dolgozatban széleskörű szakirodalom kerül bemutatásra a témában. Ezek jellemzően a teljes ifjúság vagy kimondottan az egyetemisták körében vizsgálta a kérdést, így a válaszadók között csak elenyésző számban voltak már ténylegesen elindult gyakorló fiatal vállalkozók. Ennek a dolgozatnak a primer kutatása kimondottan csak működő vállalkozással rendelkező fiatalokra fókuszál, így a válaszadók nem egy elképzelt esetleges vállalkozói élethelyzetről alkottak véleményt, hanem a saját megélt vállalkozói tapasztalataik alapján nyújtottak információt. Fiatalnak tekintette a kutatás a negyven éves, vagy negyven évnél fiatalabb vállalkozókat. A költségtakarékossági és praktikussági szempontok miatt a lekérdezés online történt, ami a digitális világban otthonosan mozgó fiatalok számára kényelmes válaszadási formának bizonyult. A lekérdezés 2021. április 26 és 2021 május 13 között zajlott. Az válaszadásra nyitva álló időszak alatt 264 válasz érkezett, ebből 243 darab esett a célcsoportba. Az adatfelvétel nyomán kialakult kvantitatív adatbázis az egyváltozós leíró statisztika eszközeivel, főkomponens elemzéssel és kereszttábla elemzéssel került megvizsgálásra. Külön fejezet vizsgálta mely tényezők gátolják a fiatalok vállalkozóvá válását, amelyek között egyaránt szerepelnek személyhez köthető és szervezeti-környezeti faktorok is. Igen erős a nem hatása, a férfiak inkább lesznek vállalkozók, mint a nők. A pénzügyi erőforrások hiánya szintén erős gátló tényező, csakúgy, mint a kedvezőtlennek ítélt gazdasági környezet, a kapcsolati tőke hiánya és a bukástól való félelem. A fiatalok vállalkozóvá válására serkentően ható tényezők vizsgálata alapján megállapítható, hogy a vállalkozással elérhető pénzügyi előnyök szerepe kiemelt a fiatalok vállalkozóvá válásában, a családi vállalkozói háttérrel rendelkező fiatalok esetében pedig egyértelműen kimutatható a családi példa serkentő hatása. Fontos továbbá a belső motiváció és az olyan a vállalkozói léthez kapcsolható értékek, mint a függetlenség, önállóság és szabadság. Azon fiatalok számára, akik részt vettek vállalkozásindítási, startup versenyen, a vállalkozások nem megfelelő eredményessége erősebb gátló tényezőként jelenik meg, mint azon fiatalok esetében, aki nem vettek részt ilyen programban. Az elemzés során számos tényező mentén szignifikáns eltérést tapasztaltam a fiatal férfiak és nők vállalkozásai között. A nők körében gyakoribb a KATA-s egyéni vállalkozóként való működés és kevésbé jellemző, hogy korlátolt felelősségű társaságot alapítottak, mint a férfiak esetében. A nők preferenciáját az egyéni vállalkozói működési formával szemben a tulajdonviszonyok is tükrözik, a nőkre inkább jellemző, hogy 100%-os tulajdonosai vállalkozásuknak, míg a férfiakra inkább jellemző, hogy akár 50% alatti tulajdonrésszel rendelkeznek. A nők és a férfiak közötti további különbség, hogy a nőkre inkább jellemző, hogy önállóan akartak vállalkozást indítani és a terveiket e szerint is valósították meg, míg a férfiakra inkább jellemző, hogy tulajdonostársakkal vágtak bele a cégépítésbe. A nők esetében inkább jellemző, hogy vállalkozásukat veszteségesnek, vagy nullszaldósnak ítélik, amely kitermeli a béreket és a működés költségeit, de nyereséget nem hoz, a fiatal férfiak által alapított cégekre pedig a kiemelt és a mérsékelt nyereségesség jellemző. A fiatalok vállalkozásának székhelyére vonatkozó lényeges eredmény, hogy habár a vállalkozásindítást, működtetést támogató programokban való részvételre a vállalkozás székhelyének településtípusa nincs hatással, a vállalkozásindítási, startup versenyek tekintetében a főváros dominanciája tapasztalható. A budapesti székhelyű vállalkozások alapítói nagyobb valószínűséggel vettek részt vállalkozásindítási (startup) versenyeken, mint a megyeszékhelyeken, egyéb városokban és községekben céget létrehozó fiatalok. Munkám rávilágít, hogy számos érdekes és hasznos információ még feltáratlan a fiatalok vállalkozásindítási motivációival és az őket gátló tényezőkkel kapcsolatban. Tudományos szempontból perspektivikus kutatási iránynak tartom annak vizsgálatát, hogy a feltárt függetlenség, önállóság, szabadság tényezők egyfajta nagyon erős, kiegészítő előnyei a fiatalok vállalkozás indításának, vagy önálló motiváló erővel rendelkeznek. A vizsgálathoz véleményem szerint kvalitatív, mélyinterjús módszertani eszközök illeszkednének leginkább. Feltehetően számos értékes megállapítást eredményeznének a fiatal férfiak és nők vállalkozásainak összehasonlító vizsgálatai és a vállalkozások földrajzi elhelyezkedése szerinti összevetésének célzott elemzései is.