• Research software close
• Other research products close
• HU close
• Hungarian close
• Corvinus University of Budapest close

A disszertációm témája Magyarország világgazdasági integrációja. A dolgozatban az integráció külső (nemzetközi) és belső (hazai) feltételeivel, valamint az ezek közötti analitikus kapcsolatokkal foglalkozom globális és történeti perspektívában. Magyarország történetileg megörökölt függő fejlődését és félperifériás világgazdasági integrációjának okait és következményeit egy szélesen vett történeti távlatban mutatom be. A dolgozatban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a magyar gazdaság milyen világgazdasági és geopolitikai körülmények között ágyazódott be a nemzetközi munkamegosztás viszonyai közé az 1989-es rendszerváltást követően, de különös tekintettel a 2009-es világgazdasági válság utáni periódusban, illetve hogy ennek a beilleszkedésnek milyen – gazdaságon túli – társadalmi és politikai következményei alakultak ki a 2010-es kormányváltás után. Az állam világgazdasági integrációban betöltött közvetítő szerepét a tulajdonjogok szabályozásának kérdése kapcsán vizsgálom meg empirikusan. Mint azt a disszertációban megmutatom, az állam a tulajdonosi csoportok egymáshoz fűződő kapcsolatát a tulajdon fölötti rendelkezési és irányítási jogok szabályozásával képes legközvetlenebbül befolyásolni. Emellett a dolgozatban bemutatom, hogy a félperifériás államok esetében az jellemző, hogy a külföldi és a belföldi tulajdonosi osztályok egymáshoz fűződő viszonya a függőség és felzárkózás ellentétének egyik meghatározó jelensége. Az állam közvetítő szerepének vizsgálata mellett más fontos intézmények, például a nemzetközi szervezetek, illetve államokon belüli társadalmi csoportok, de az országhatárokon átnyúló beszállítói láncok is a dolgozatban vizsgált témák tárgyát képezik. A disszertációm holisztikus megközelítése lehetővé teszi, hogy a magyarországi tapasztalatokon túlmutatóan elméletileg is releváns tanulságokat vonjak le például a tulajdon helyi ellenőrzés alatt tartása és a legfejlettebb nemzetközi technológiai hozzáférés közötti kapcsolatról. A globális történeti vizsgálatot a világháború utáni fordizmus korszakára, illetve annak 1970-es évektől kibontakozó nemzetközi válságára szűkítettem le. Ezen belül Magyarország 1989-es rendszerváltását követő gazdasági felzárkózását, a nemzetközi munkamegosztásba történő betagozódásának körülményeit vizsgáltam meg, nemcsak nemzetközi gazdasági és politikai szempontból, hanem a történeti szociológia eszköztárának segítségével. Disszertációmban arra a kérdésre is kerestem a választ, hogy egy ilyen történeti-szociológiai perspektívából nézve az 1989-es rendszerváltás, majd azt követően a 2010 utáni gazdasági kormányzás mennyiben nyitották meg a teret a nemzetközi munkamegosztáson belüli helyváltoztatásra, vagyis felzárkózásra, illetve hogy a gazdasági értelemben vett felzárkózás lehetőségét mennyiben korlátozzák a korábbról, például az államszocialista modernizációs kísérlet idejéből, vagy akár még korábbi történelmi korokból megörökölt külső és belső gazdasági és társadalmi kényszerek. Disszertációm két jól elhatárolható részre osztható. Az első szakaszban a globális fordizmus kialakulástörténetével, nemzetköziesedésével és válságával foglalkozom; ez tehát egy globális elméleti-történeti keretet vázol fel, amelyben a függő fejlődés nemzetközi mozgatórugóit vizsgáltam meg. A konkrét empirikus-történeti elemzést, amely a rendszerváltást követő évtizedek magyarországi állam-, osztály- és tulajdonviszonyaira vonatkozik, a disszertáció második fele tárgyalja; ebben Magyarország rendszerváltás utáni világgazdasági integrációját és Európai Uniós csatlakozását vizsgáltam meg az első részben tárgyalt elméleti-történeti keretben.

Kutatásom során a szállodai automatizáció egy konkrét megnyilvánulási formájaként a mobiltelefonos szállodai önkiszolgálás elfogadását tárom fel a potenciális utazók körében, tehát fogyasztói szintű vizsgálatot végzek. Elméleti megfontolásban a koronavírus felszínre hozta kutatási területemen az eddig ebben a kontextusban nem vizsgált érintésmentesség szükségességét, melyet a szakirodalom az automatizált technológiákhoz kapcsolt. Számos ponton változott a szállodai kiszolgálás során korábban megszokott interakciók megítélése, ez pedig pozitívan befolyásolhatja az újonnan már érintésmentesnek nevezett technológiák elfogadását. Kutatásommal új szemléletmóddal kívánok hozzájárulni a mobiltechnológia fogyasztói elfogadásának szakirodalmához szállodai kontextusban az önkiszolgáló technológiák és az okos hotelek elméleti szinergiáinak kiaknázásával. A korábbi kutatásokból ismert befolyásoló tényezők mellett új aspektusokat is sikerült feltárni, ezzel is bővítve a szakirodalmi tudásbázist a témakörben. Eredményeim továbbá a COVID hatásainak beépítésével nagyban hozzájárultak a kutatás elméleti és gyakorlati relevanciájának növekedéséhez. Módszertani szempontból egy összetettebb keretrendszerrel igyekszem minél több szempontot azonosítani a területen; a vegyes kutatási metódus ilyen komplex megvalósítási formája nem jellemző a területen. Doktori disszertációm primer kutatásaként többlépcsős vegyes kutatási metódust alkalmaztam, melyek időrendi és logikai sorrendje a következő volt: - STUDY 1: Online kérdőíves megkérdezés tartalomelemzése - STUDY 2: Mélyinterjúk tartalomelemzése, kvantitatív vizsgálata - STUDY 3: Online kérdőíves megkérdezés elemzése SEM módszerrel Eredményeim egyaránt hasznosak szállodai menedzsment szempontból, valamint rendelkeznek elméleti hozzáadott értékkel. A szakirodalom alapján a koronavírus negatív hatásainak mérséklésére Rahimizhian és Irani (2021) szerint a turizmus újraindulásakor létfontosságú lesz, hogy a turisztikai szolgáltatók automatizált és érintésmentes lehetőségeket kínáljanak a látogatók bizonytalanságának kezelésére. Kutatásom egyik legfontosabb kontribúciója ezzel szemben, hogy valójában nem ennyire egyértelműek a fogyasztói elvárások a kontaktusmentes szállodai kiszolgálás felé. Ugyanis még a COVID hatására fellépő magas kockázatészlelés hatására sem gondolták azt a megkérdezett potenciális utazók, hogy a személyzet és a velük való interakció zavaró tényezőként jelenne meg a COVID hatására (STUDY 2). A szállodai személyes interakciós igény ráadásul még a Z generáció esetén sem minden esetben írható fölül (STUDY 1). Sokkal inkább megjelent a vírushelyzet hatására az elkerülő stratégia (például apartmanok választása), miszerint a COVID hatására kialakult magasabb kockázatészleléssel rendelkező utazni vágyók inkább egyáltalán nem vennének igénybe szállodai szolgáltatást, ezzel minimalizálva a fertőzésveszélyt. Bár a fiatalabb korosztály a vírushelyzet időszakában nagyobb hajlandóságot mutatott az okos hotelek kipróbálására, ez a generációs különbség megszűnt a vírus feltételezett lecsengésekor meghatározott időszakra (STUDY 2). Eredményeim így logikailag sokkal inkább támogatják Kim és szerzőtársai (2021) megfontolásait; véleményük szerint a vírushelyzet alatt az érintésmentes technológiát támogató személyek a járványhelyzet lecsengése után ismét a személyes kiszolgálást preferálhatják majd. Érdekes tehát, hogy a COVID hatására nem feltétlenül fogyasztói igények mentén, hanem sokkal inkább szolgáltatói szempontok miatt lehetséges, hogy jobban terjednek majd az automatizált rendszerek a szállodai kiszolgálásban. Ugyanis számos szállodában vezettek be a vírushelyzet ideje alatt hasonló újításokat (Sharma et al., 2021), melyek használata hatékonysági előnyökkel jár, ráadásul képes választ adni a vírus hatására megnövekedett munkaerőhiány problémájára.

A matematikai tanulmányok már az általános iskolától kezdve azt a célt szolgálják, hogy a diákok megtanuljanak gondolkodni. Mivel a döntéseket megelőzően, a döntéselőkészítésnél használt információk köre, felhasználásuk módja és eszközei mind emberek által meghatározottak, amelyek a matematikai kompetenciákra épülnek, ezért a siker végső kulcsa a döntéshozatal során is ebben keresendő. A matematika sokoldalúan és a diszciplínákat átszőve, összekötve jelenik meg szinte minden tudományterületen és a mindennapi életünkben, olykor észrevétlenül. A számok minden esetben tetten érhetőek, így a számszerűsítés módja és megjelenése a személyes, vállalati és fogyasztói döntéshozatalban kiemelten érdekes. Ezeknek a számoknak az értelmezéséhez szükségünk van kognitív matematikai képességekre. Ebben a komplex, összefüggő rendszerben az alábbi kutatási kérdések merülnek fel: - Hogyan befolyásolja a döntéshozatali megközelítéseinket a matematikai képzettség szintje? - A különböző döntési helyzetek milyen matematikai területekre és kompetenciákra vezethetők vissza egyéni és vállalati szinten? - Miként hat a problémamegoldási és döntési helyzetekre, valamint a viselkedésre a kognitív matematikai képességek fejlesztése? - A matematika megértése hogyan hat az önbecsülésre és ezáltal az asszertivitásra a döntéseinkkel összefüggésben? A feltáró kutatás eredményei alapján elmondható, hogy (1) A mintában a válaszadók kognitív matematikai képességei, amelyeket a matematikai sikereken keresztül mérünk, összefüggésben állnak a problémamegoldó és a döntéshozatali képességekkel, azaz a válaszadók munkakörével. (2) Minél képzettebb valaki a szakmájával összefüggő releváns matematikai képességek terén, azaz sikeresebb a felsőoktatásban matematikából, annál valószínűbb, hogy problémamegoldó és döntéshozó lesz, mert a vezetői munkakört betöltők körében magasabb a matematikai sikereket elérők aránya. (3) Az elsajátított matematikai kompetenciák hatással vannak a gondolkodási képességekre, mert aki sikeresebb matematikából, az nagyobb mértékben vallja magát racionális döntéshozónak és reál beállítódásúnak, mint aki nem. Továbbá sokkal jellemzőbb, hogy a matematikai megközelítést és a számokat figyelembe veszi a döntéseknél, így ez hatással van a viselkedésére, így közvetve sikeresebb döntéseket eredményez, és magasabb munkaköröket tölt be. Továbbá, a matematika oktatásának minősége meghatározó szerepet játszik a tantárgy hasznosságának megítélésében: (4) Az, hogy milyen mértékben köti le a tanóra a válaszadókat, erős pozitív korrelációban áll minden oktatási szinten azzal, hogy mennyire szeretik a tárgyat. (5) Amennyiben sikeresek a válaszadók a matematika terén, akkor a matematikatanulást is szeretik. Ez a korreláció középiskolában, azaz pályaválasztás előtt a legerősebb. (6) A matematikai sikerességet elemezve a generációk között elmondható, hogy az elmúlt négy generáció hasonló eredményeket tud felmutatni a matematikai sikerek terén, nem nőtt a sikeres tanulók aránya annak ellenére, hogy számos módszertani megújulás történt ennek érdekében. (7) Általános és középiskolában azok közül, akik külön tanárhoz jártak, közel minden második tanulónak sikerült megérteni a matematikát. A másik felük pedig nem kapott módszertanilag mást, mint amit tanórán, és ez nem segítette elő őket a matematikai sikerek elérésében. Ahogy a kapcsolódó kutatások is mutatták a teljesítménnyel szoros kapcsolatban áll a matematikai szorongás, amely a sikereken keresztül az önbecsülés növelésével oldható. A kutatás eredményei egyértelműen mutatják, hogy a sikerek azok, amelyek erősítik a matematikához való kapcsolódásunkat és ennek eredményeként nagyobb eséllyel válunk felkészült döntéshozóvá. A jövőben további kutatások szükségesek ahhoz, hogy mélyebben megismerjük, megértsük és fejleszteni tudjuk a kapcsolatunkat a matematikával, és ezáltal még inkább fejlődjenek a döntéshozatali képességeink.

Azon pénzügyi intézmények, amelyek rendszerszintű jelentőségük (Systemically Important Institution – SII) miatt számíthatnak az állami védőhálóra, profitmaximalizálásuk során rendszerszinten szuboptimális döntéseket hozhatnak, mert nem veszik figyelembe a státuszukból fakadó, rendszerszinten jelentkező negatív externáliákat. Ezen intézmények kapcsán felmerülő kockázatok nem csak nemzetközi szinten, hanem az Európai Unióban és a közép-kelet európai régióban is relevánsak. Magyarországon és a régióban is vannak olyan pénzügyi intézmények, amelyek egyedi intézményi válsága a méretük vagy a más intézményekkel való összefonódásuk miatt megingathatja a pénzügyi rendszer stabilitását (az EU-s terminológiában: Other Systemically Important Institution, O-SII). Nemzetközi és nemzeti szinten is szükséges tehát mind a rendszerszinten jelentős intézményi kör minél pontosabb meghatározása, mind annak azonosítása, hogy a hozzájuk kapcsolódó kockázatok a jövőben milyen módon mérsékelhetők a leghatékonyabban. A disszertációban öt főbb kutatási kérdést vizsgálunk a rendszerszinten jelentős intézmények azonosítása és kockázatainak mérséklési lehetőségei kapcsán az Európai Unióra fókuszálva. Az EU szabályozási keretrendszerében alapvetően tagállami szinten határozták meg a tagállami felelős hatóságok az O-SII-k számára első alkalommal előírt addicionális tőkepufferek mértékeit, így releváns kérdés, hogy esetleg azonosíthatók-e eltérések az egyes tagállami csoportok hatóságai által meghatározott tőkepuffer mértékek között az egyes intézményekre vonatkozó rendszerkockázati jelentőséget is figyelembe véve (i). Az eredményeink alapján az látható, hogy az EU „új” és „régi” tagállami csoportjai vonatkozásában nem azonosítható érdemi eltérés sem a rendszerszintű jelentőséget kifejező O-SII pontszámok, sem a tagállami hatóságok által előírt O-SII tőkepufferek vonatkozásában, azaz egyik tagállami csoport sem tekinthető „szigorúbbnak” ebben a kérdéskörben. Ettől eltérően az EU „északi” és „déli” tagállami csoportjai kapcsán az látható, hogy bár a rendszerszintű jelentőséget kifejező O-SII pontszámok kapcsán szignifikáns eltérés nem azonosítható a két tagországi csoport között, az előírt O-SII tőkepufferek vonatkozásában már szignifikáns eltérés látható, az „északi” tagállamok felelős hatóságai jellemzően magasabb addicionális tőkepuffert határoznak meg, mint a „déli” tagállamok felelős hatóságai. A második kutatási kérdés arra keresi a választ, hogy mennyire tekinthető homogénnek az EU-ban azonosított O-SII-k köre (ii). Bár az O-SII-kra vonatkozó szabályozás elvileg egységes módon, egységes eszközrendszerrel – főként többlet tőke előírás alkalmazásával – próbálja kezelni ezen intézményeket, azonban érdemes megvizsgálni, hogy mennyire tekinthető homogénnek az O-SII-k csoportja. Ennek vizsgálata érdekében klaszterelemzést végzünk, hogy megvizsgáljuk az O-SII-k esetleges heterogenitását. Az elemzésünk során öt lehetséges klasztert azonosítottunk K-közép módszerrel, melyek meglehetősen heterogén képet mutatnak. Az EU-ban kialakult O-SII szabályozói keretrendszer kapcsán fontos kérdés, hogy az O-SII-k szabályozói azonosítását követően miként reagálnak a piaci szereplők az O-SII-kra vonatkozó nyilvános hatósági bejelentésekre. A harmadik és negyedik kutatási kérdés alapvetően ezt vizsgálja az O-SII listákra vonatkozó hatósági bejelentésekre (iii) és a koronavírus járvány hatására megvalósult ideiglenes tőkepuffer elengedésre vonatkozó EKB hatósági bejelentésre (iv) fókuszálva. Jelen tudomásunk szerint ilyen elemzés ez utóbbi esemény kapcsán még nem készült. Az eredményeket összefoglalva az általunk vizsgált hatósági bejelentések kapcsán az látható, hogy a közép-kelet európai, rendszerszinten jelentős bankok esetében az O-SII listára vonatkozó nyilvános tagállami hatósági bejelentéseknek inkább pozitív hatása lehetett az érintett intézmények piaci értékére, de a hatás nem igazán robosztus. Ezzel szemben a 2016-os EBA bejelentés esetében kevéssé volt kimutatható szingifikáns hatás. Végül, a koronavírus járvány hatására megvalósult ideiglenes tőkepuffer elengedésre vonatkozó, 2020. március 12-i EKB hatósági bejelentés esetében érdemi és szignifikáns negatív hatás azonosítható. Az ötödik kutatási kérdés alapvetően azt vizsgálja, hogy egy adott ország bankrendszerében milyen alternatív megközelítés adható az O-SII-k rendszerkockázati allokációjára és addicionális tőkepuffereinek meghatározására, kitérve arra is, hogy egy alternatív rendszerkockázati tőkepuffer allokáció mennyiben térne el a jelenlegi szabályozás szerinti allokációtól (v). Jelen tudomásunk szerint ilyen elemzés ez utóbbi kapcsán még nem készült. A Magyarországon aktív O-SII-k adatainak felhasználásával és az egyes intézmények Shapley értékeinek meghatározásával ismertetünk egy lehetséges alternatív gyakorlati megközelítést az O-SII-k rendszerkockázati allokációjára és addicionális tőkepuffereinek meghatározására. Az eredményeink alapján az látható, hogy az Expected Shortfall (ES) szintek csökkenésével a Shapley érték alapú rendszerkockázati allokáció koncentráltsága is mérséklődik, azaz a kiemelkedő Shapley értékű bankok esetében mérséklődik, míg az alacsonyabb Shapley értékű intézmények esetében relatív nő. A Shapley érték alapú alternatív O-SII tőkepuffer allokációs módszer a hazai rendszerszinten jelentős intézmények esetében érdemben módosítaná az intézményi szintű O-SII tőkepuffer részesedéseket, a PD eloszlás szélein, azaz a relatív alacsony és relatív magas PD-vel rendelkező O-SII-k esetében érdemi a változás. Az alacsony PD-vel rendelkező intézmények lényegesen alacsonyabb, míg a magasabb PD-vel rendelkező intézmények esetében érdemben magasabb O-SII tőkepuffer részesedés adódna a mostani szabályozói O-SII tőkepuffer elváráshoz képest.

2015-ben új radikális jobboldali képviselőcsoport (Europe of Nations and Freedom, ENF) alakult az Európai Parlamentben, amely típusú frakció léte a korábbi ciklusokban különleges helyzetnek számított az intézmény működésében. Korábban a politikatudományban is az az álláspont uralkodott, hogy hosszútávon ilyen típusú kooperáció nem lehet sikeres (Almeida, 2010; Mudde, 2007:172-181; Startin, 2010) az EP-ben. Az új frakció azonban a korábbi kísérleteknél szorosabb, hosszabb távú és intézményi környezetben is megjelenő együttműködéssé vált. Létrehozását még 2013-ban kezdeményezte Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front (Front National, FN) és Geert Wilders, a holland Szabadságpárt (Partij voor de Vrijheid, PVV) elnöke. Előbbi pártot a szakirodalom a radikális jobboldal prototípusának tekinti (Kitschelt – McGann, 1995; Rydgren, 2005; Hainsworth, 2008), Wilders azonban a legnagyobb holland liberális párt (Volkspartij voor Vrijheid en Democratie, VVD) politikusa volt korábban. A disszertáció kutatási kérdése az volt, hogy mi az, ami összeköti a rendkívül ellentétes előélettel rendelkező, rendkívül különböző nemzeti politikai környezetben tevékenykedő radikális jobboldali pártokat. A kutatás módszertani alapját a legkülönbözőbb esetek elve (most different cases) adta, amelyet követve a 2015-2019 között létező ENF-frakció 2017-ben nemzeti parlamenti választáson induló pártjait hasonlítottam össze: az FN és PVV párosa kiegészült az Osztrák Szabadságpárttal (Freiheitliche Partei Österreichs, FPÖ), továbbá kontrollesetként az Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) párttal. A dolgozat elméleti alapját a törésvonalakra épülő politikai struktúra, pártrendszer, valamint a pártcsalád fogalma képezte. A négy párt programjaiban egy komparatív kutatás keretében azt vizsgáltam meg, hogy milyen reakciót adnak az európai politikai életet átalakító négy folyamatra: az európai integrációra, a migrációra, a gazdasági átalakulásra és a reurbanizációra. Ezt egészítette ki a négy párt politikai elitjének elemzése, a rájuk vonatkozó adatok és következtetések összevetése a szakirodalomban elfogadott álláspontokkal, ami segítette annak megértését, hogy mennyire mélyek azok a politikai konfliktusok, amelyeket a radikális jobboldali pártok megjelenítenek, mennyire fejezik ki a klasszikus és új törésvonalakat. Bartolini és Mair (1990), valamint Róna (2008) definícióját követve azokat a politikai konfliktusokat tekintettem törésvonalnak, amelyek empirikus (tartós szociodemográfiai különbségek a szavazótáborok között), normatív (társadalmi csoportok adott konfliktussal kapcsolatos értékei is markánsan különböznek) és szervezeti (a pártok elitjének szociokulturális jellege megfelel a pártok konfliktusban elfoglalt helyzetének) szinten egyaránt azonosíthatóak. A törésvonalak segítségével leírhatók azok a strukturális változások, amelyek befolyásolják a pártok működését. Kutatásom konklúziója, hogy a négy párt a nemzeti szuverenitást érő globális kihívásokat, az új társadalmi konfliktusokat nemzeti hatáskörben, lokális megoldásokkal tartja a leghatékonyabban kezelhetőnek. Ennek értelmében a nemzetállamot kell megerősíteni és átalakítani annak érdekében, hogy ismét képes legyen nemzetépítési projektet végrehajtani, a korábbi, válságjelenségekkel küzdő, átalakuló és széteső keretek helyére új közösséget építeni. Ez az új, nemzetállami szerepet felértékelő, a nemzetállamot mint politikai közösséget újjáépíteni kívánó politika képezi az új nacionalizmus ideológiai alapját. Az újdonságot a nemzeti szuverenitás központi kérdéssé emelése jelenti, amely központi ügyként (omnibus issue) hat át minden közpolitikai területet. A nacionalista politika összetettsége (Tamir, 2019) teszi lehetővé, hogy a vizsgált pártok komplex társadalmi változásokra adott válaszaihoz a nacionalizmus biztosít hátteret. A nemzeti szuverenitást hirdető politikusok többsége az utóbbi évtizedekben a mainstream pártok perifériájára sodródott, ami hozzájárult ahhoz, hogy a hagyományos kormányzó pártok álláspontja uniformizálttá vált a fentebb tárgyalt témákban. A disszertáció keretében vizsgált pártok politikai programját viszont az állam által végrehajthatónak vélt nemzetépítés gondolata szervezi rendszerré, ami ráadásul egyre kevésbé találkozik riválissal a nyugat-európai pártok és politikai eszmei kérdésekkel foglalkozó műhelyek részéről.

A disszertáció témája a dzsihád, annak multidiszciplináris vizsgálata és konceptualizálása. Azt a hipotézist kívánja bizonyítani, hogy az igazi dzsihád nem egyenlő a terrorizmussal. Mi a dzsihád, mi az eredeti, valódi jelentése? Többféle dzsihád létezik, ha igen, azok hogyan viszonyulnak egymáshoz? Mik azok a fogalmak, amik a történelmi mozgása során hozzátapadtak és konnotációval bővítették jelentését? Hogyan viszonyul az iszlám az öngyilkos merényletekhez? Mi a terrorizmus? A munka tartalmi felosztásában, annak elnevezésében metafórikusan az iszlám terminusait követi, ezért két fő részre tagolódik, mint uszúl és furú (gyökerek, alapok ill. ágak, elágazódások), az utóbbi fő rész pedig további két részt tartalmaz. Ezért a dolgozat lényegét tekintve három részből áll. Az első rész a fenti kérdésekre kísérelt meg adekvát választ adni, mert a tézis fontos célja a témához köthető fogalmak tisztázása. A második rész az iszlám rendszerét járja körül, és arra a kérdésre fókuszál, hogy az egymás mellett interakcióban élő két civilizáció, az iszlám és a Nyugat, miért látja másképp ugyanazokat a dolgokat. Az alapfogalmak pontos definiálása és a második rész elméleti tanulmánya nélkül a nem specifikus szakértőnek gondot okozhat a harmadik rész szintetizálása. Ez a tézis súlypontja, ami a dzsihád egy fajtájáról, a fegyverrel megvalósított dzsihádról szól a gyakorlatban. Ez a dolgozat által szubjektív módon kiemelt esettanulmányokat – több, mint 30 – tartalmaz kronológiai sorrendben, Mohamed korától napjainkig, és arra a kérdésre keres választ, hogy egy originálisan pozitív vallási fogalom, az 1400 éves történelmi mozgása során, hogyan telítődött negatív tartalommal a Nyugat a kommunikációjában. Ezért a dolgozat ezt úgy címkézi, a dzsihád metamorfózisa. Ennek a résznek a sajátja, hogy a dzsihádot mindig elhelyezi az adott kor történelmi kontextusába, megvilágítva ezzel a fogalomra ható, azt aktiváló tényezőket, eseményeket, azok hátterét, ill. a történelmi elemzésen túl bemutatja azokat az ideológusokat, akiknek a munkája szignifikánssá vált a dzsihád interpretációjában. A téma komplex feldolgozása miatt a disszertáció különböző tudományterületek módszereit alkalmazta, gyakran azok határmezsgyéjén kutatva (multidiszciplináris, ill. interdiszciplináris megközelítés), az iszlám tudományok mellett, történelemtudományi, kommunikációtudományi, hadtudományi, kül- és biztonságpolitikai, civilizációs és kulturális, szociológiai, pszichológiai, filozófiai módszereket használt, élt a narratív megközelítéssel, és felhasználva a szerző helyszíni tapasztalatait, a résztvevő megfigyeléssel, interjúzással is. A kutatás kritériuma volt, hogy a témát a muszlimok szemszögéből prezentálja, az ő narratívájukat keretezze a nyugati társadalomtudományok eszközeivel, kuhni megközelítésben, az ő nyelvezetüket, lexikonjukat fordítsa. A tézis primer módon a szunnita iszlámon belül vizsgálódott, ennek oka, hogy amit ma a Nyugat és en bloc a világ dzsihádként megfogalmaz, az expressis verbis a szunnita iszlám sajátja. Ennek ellenére nem mellőzte a síita és háridzsita szekták dzsihádjának a kutatását sem, ami egyrészt teljessé teszi a témáról alkotott képet, de ennél is fontosabb, hogy korunk radikális szunnita dzsihád felfogása és gyakorlata szinte minden elemében a hajdani háridzsiták anatéma ideológiájában, valamint módszereiben köszön vissza. Ezért állítja azt a tézis, hogy a szalafi dzsihádista helyett, adekvátabb lenne a neoháridzsita kifejezés ezekre a radikális csoportokra. A dzsihád Mohamed prófétától származó fogalom, a jelentése törekvés, küzdelem az Egy Isten/Allah útján. A kifejezés, mint figura etimologica több helyen előfordul a legelső és legfontosabb forrásban, a muszlimok szent könyvében, a Koránban. Releváns kategorizálása, a nagyobb és a kisebb dzsihád. A nagyobb dzsihád befelé irányuló küzdelem, a hívő lelkében zajlik, a kísértései ellen vívja, hogy jobb ember váljék belőle. Ez mindenki számára egyformán kötelező, fard ajn. A kisebb dzsihád kifelé irányuló küzdelem az igazságtalanság ellen, melynek természeténél fogva eleme a muszlimok számára unikálisan igazságos hit védelme. Ennek része a fegyverrel folytatott dzsihád, ami védekező, legitim vezető hirdeti ki, szigorú szabályai vannak és a közösség kötelessége, fard kifája. A dzsihád általános értelemben véve nem harc, nem háború. Az arab nyelvben erre külön kifejezések vannak. Fontos elem az iszlámban, de nem vallási kötelezettség, nem arkán ad-dín. Ez a dzsihád eredeti jelentése. A disszertáció kiemelten foglalkozott a mártíromság és az öngyilkosság kérdésével és olyan fogalmak keretezését is tárgyalta, amik az elmúlt időszakban konnotációként árnyalták a téma eredeti jelentését, vagy egyenesen újra interpretálták azt. Ilyenek a fundamentalizmus, a szalafizmus, az iszlamizmus, vagy a szalafi dzsihádizmus. A terrorizmust önálló fejezetben elemezte a dolgozat. A tézis szerint a terrorizmus erőszak alkalmazása, vagy azzal való fenyegetés civilek ellen, politikai indíttatásból. A dzsihád metamorfózisa a kisebb fegyveres dzsihád folyamatos újra interpretálását jelenti a disszertációban. A dzsihád eredeti jelentése, és hosszú idők alatt kidolgozott szabályrendszere ma már nem számít. A fegyveres dzsihád itt már nem fard kifája, hanem minden egyénre kötelező, fard ajn, itt már nincs iszlámra való felhívás, vagy hadüzenet, és mindenkit el kell pusztítani (muszlimot és nem muszlimot, gyerekeket, nőket, öregeket), aki az adott radikális csoport, vagy szervezet iszlám interpretációjával nem ért egyet, és erre bármilyen brutális eszköz, módszer megengedett. Ha végignézzük a fogalom történeti mozgását, Mohamedtől Abu Bakr al-Baghdadi-ig, akkor azt a megállapítást kell hogy tegyük, hogy a dzsihád nem tartozik az iszlám retradicionalizációs folyamatába. Dichotómia jellemzi, mert annak ellenére, hogy már az iszlám fundamentumaiban is szerepel, az idővonalon folyamatos fejlődésen megy keresztül, és különösen az utóbbi időkben egyre erőteljesebben, és negatívabban aktivizálódik az újabb és újabb interpretációk során, egyfajta önálló véleményalkotás (idzstihád) folyamataként, ami az iszlámon belüli újításhoz tartozik, és nem visszatérés a fundamentumokhoz. A dzsihád mindig az iszlám krízisei idején válik szignifikánssá, olyan esetekben, amikor a megoldást az ősi, eredeti tanokban keresik a muszlimok.

A szolgáltatáskivezetés a portfólió megújításának lehetséges eszköze, hiszen lehetővé teszi a szolgáltatóvállalatok erőforrásainak felszabadítását, és ezáltal gyorsítja az új portfóliók bevezetését. A szolgáltatások rövid életciklusa miatt a szolgáltatások nagyon hamar feltorlódnak a vállalat rendszereiben, amely egy viszonylag nagy szolgáltatásportfólió menedzselését teszi szükségessé. A mai gyorsan változó gazdasági körülmények között a szolgáltatáskivezetés a versenyképesség és innováció feltételének tekinthető, hiszen az üzleti portfolió egyszerűsítésével az ügyfél és vállalati érték egyaránt növelhető. A téma gyakorlati relevanciája ellenére a szolgáltatáskivezetés meglehetősen elhanyagolt a szakirodalomban, hiszen a vállalatok a ’80-as évektől kezdődően a szolgáltatásfejlesztésre fókuszáltak, amely az ilyen témájú kutatásokat is előtérbe helyezte. A szakirodalom egy kiemelten fontos területe a szolgáltatáskivezetés hatása az ügyfelekre, mind akadémiai, mind pedig gyakorlati oldalról. Szisztematikus tervezés és végrehajtás nélkül a szolgáltatáskivezetés lemorzsolódáshoz vezethet. A szolgáltatók számára a szolgáltatáskivezetést követő lemorzsolódás minimalizálása kihívást jelent, amely egyrészt stratégiai megfontolásokra, másrészt a folyamatról limitáltan elérhető információkra vezethetőek vissza. Kutatásunk középpontjában a szolgáltatáskivezetés ügyfél reakciói állnak, mivel a szolgáltatáskivezetés folyamata önmagában hordozza a meglévő ügyfelek elvesztésének és a bevétel csökkenésének kockázatát. Kutatásunk célja tehát a szolgáltatáskivezetést követő ügyfél reakciók minél pontosabb megértése, amely összességében meghatározza a szolgáltatáskivezetés sikerességét. A szakirodalmi áttekintés során a szolgáltatásmarketing szakirodalmat tágabban értelmezve tekintjük át, amelyek meghatározzák a szolgáltatáskivezetés kialakulását és relevanciáját. Ez segít a szolgáltatáskivezetés fő kérdéseinek a meghatározásában, és legfőképpen a szolgáltatáskivezetés eredményét tekintve. A magyar telekommunikációs szolgáltatónál végzett esettanulmányunk eredménye, hogy a szolgáltatáskivezetés szervezése nem stratégiai szinten történik, habár a rendszerekben tárolt szolgáltatások jelentős költségeit egy új szolgáltatásportólfió bevezetése érdekében csökkenteni kell. Vagyis a szolgáltatáskivezetés ügyfélmegtartási stratégiáját a szolgáltatásportfólió- menedzsment részeként tekintjük. Az 1-3. tanulmányban a szolgáltatáskivezetés sikertényezőit tárjuk fel. Az 1. tanulmány eredményei szerint a gazdasági költség növeli a lemorzsolódást és WOM-ot, míg csökkenti az elégedettséget, lojalitást, affektív és kalkulatív elkötelezettséget. A pszichológiai költség csökkenti az elégedettséget, lojalitást és affektív elkötelezettséget várakozásainknak megfelelően, azonban a pszichológiai költség lemorzsolódásra, kalkulatív elkötelezettségre és WOM-ra gyakorolt hatása nem szignifikáns. A gazdasági és pszichológiai költségek interakcióját azonban óvatosan kell kezelni, az ajánlat minősége ugyanis befolyásolja a pszichológiai költség ügyfelekre gyakorolt hatását. A 2. tanulmány eredményei szerint a disztributív és interakciós igazságosság csökkentik a lemorzsolódást, és növelik az elégedettséget és lojalitást várakozásinknak megfelelően, kizárólag a procedurális igazságosságnak nincs szignifikáns hatása. Az interakciók tekintetében, a procedurális igazságosság egyfajta kompenzáló hatással bír a procedurális igazságosság esetében, hozzátéve, hogy összességében magasabb elégedettségi szint érhető el az ügyfél által indított hívással. Ehhez hasonlóképpen, a procedurális igazságosság képes részben kompenzálni a disztribúciós igazságosság hiányát, vagyis egy rosszabb ajánlat lemorzsolódásra és lojalitásra gyakorolt hatásának nagysága csökkenthető egy, az ügyfél számára problémáktól mentes szolgáltatáskivezetési folyamattal. A 3. tanulmány szerint az árcsökkenés, a szerződés időtartama és az interakciós intenzitás növelik az ügyfél-megtartás valószínűségét szolgáltatáskivezetés esetén, valamint az áremelkedés növeli a szolgáltatáskivezetést követő szolgáltatáshasználat intenzitását (azok esetében, akik a szolgáltatónál maradtak). Fontos gyakorlati eredmény, hogy a lemorzsolódás csökkenthető a kivezetés során az új ajánlat megfelelő árazásával, valamint az új ügyfelek, a szolgáltatáskivezetés előtt kizárólag közvetett módon tájékoztatott ügyfelek, és a használat szempontjából nem intenzív felhasználók veszélyeztetett csoportoknak tekinthetőek szolgáltatáskivezetés során.

Az értekezés az amerikai magyar diaszpóraközösségek politikusainak a romániai magyar kisebbségért az Egyesült Államokban a hidegháború alatt kifejtett érdekvédelmi tevékenységével kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Emellett azt a fő tételt bizonyítja be, hogy ebben az időszakban az amerikai geopolitikai érdekek mellett azok az amerikai magyar diaszpórapolitikai szereplők is hozzájárultak az amerikai-román kapcsolatrendszer és az azt meghatározó amerikai törvényi háttér alakulásához, amelyek képesek voltak alkalmazkodni az amerikai politikai struktúrához, és amelyeket a politikai rendszer szereplői hasznosnak ítéltek. Ennek megfelelően egyrészt vizsgálja az USA politikai rendszerét, amelyben az amerikai magyar diaszpóra politikai szereplői működtek, és amelyek tevékenységét a politikai rendszer hasznosította; másrészt bemutatja a bilaterális kapcsolatokat és azok törvényi hátterét, amelyekre e szereplők hatással voltak. Az értekezés vizsgálja továbbá azt a globális kontextust és azokat a viszonyokat is, amelyek mind a diaszpóra érdekvédelmi tevékenységeinek célkitűzéseit és stratégiáját, mind pedig az amerikai-román kapcsolatok alakulását befolyásolták. Az értekezés módszertani újdonsága, hogy együttesen alkalmazza a történeti kutatásokat és a nemzetközi kapcsolatok elmélete keretében kidolgozott módszereket. A diaszpórák politikai tevékenységét nemcsak felülről lefelé (top down), hanem alulról felfelé (bottom up) is vizsgálja, miközben az egyes kisebbségvédelmi eseteket a mindenkori geopolitikai helyzetben és nemzetközi összefüggésrendszerben helyezi el. Ezáltal arra is rávilágít, hogy a diaszpóra érdekvédelmi tevékenységeinek vizsgálatakor a neoliberális és konstruktivista nézőpontok ötvözésére van szükség. A lobbitevékenység hátterét a szerző konstruktivista szempontból vizsgálja, és a lobbiszervezetek vezetőinek nemzetfelfogása és alapfilozófiájának feltárására etnotörténeti módszert használ. Egyrészt megvilágítja az amerikai magyar diaszpóra kollektív identitásrétegeit, amely politikai aktivizálódásukhoz vezetett, és feltárja azt, hogy melyek voltak azok az emigrációs rétegek, amelyek a korszakban a leginkább aktivizálhatóak voltak. Másrészt az amerikai magyar diaszpóra politikusok egyéni identitásai felfedik azt, hogy melyek voltak azok a kibocsátó országból hozott, egyéni élettörténetek mögött meghúzódó tényezők, amelyek befolyásolták az adott időszakban kialakított politikai igényformálódásaikat. Az áttekintő történeti fejezetek továbbá arra is rávilágítanak, hogy milyenek voltak a szintén politikai tevékenységükre és célkitűzéseikre ható nemzetközi politikai tényezők. A szerző az érdekvédelmi tevékenységek hatékonyságát feltáró vizsgálódásai során neoliberális megközelítésben a lobbi sikerességének mérésére vonatkozó módszereket alkalmaz, és egyrészt a befogadó ország szempontjából történő hasznosíthatóság, másrészt a diaszpórapolitikusok saját célkitűzéseinek elérési képességét vizsgálja. Azt a magyar esetre is érvényes megállapítást bizonyítja, miszerint hiába történik a törvényhozásban áttörés, ha azt a végrehajtó hatalom ellenzi, vagy nem ért azzal egyet, illetve, ha az nem hasznos a számára. Emiatt azok a diaszpóraszervezetek tudnak előtérbe kerülni, akiket a befogadó állam végrehajtó hatalma hasznosításra alkalmasnak ítél. A hasznosítás jellegét pedig minden esetben a befogadó állam szempontrendszerei döntik el, és a hasznosulás ténye egyrészt nem jelenti azt, hogy az adott érdekvédelmi tevékenység a védendő közösség valódi hasznára válik, másrészt azt sem, hogy az érintett diaszpóraszervezet célkitűzései sikerrel járnak. Az értekezés ezután öt esettanulmányt ír le, melyekben az elméleti részek által megállapított szempontrendszerek teljesülését vizsgálja. E részek újdonsága az a tény, hogy a szerző a magyar történelem szempontjából viszonylag elhanyagolt területen végzett, és mutat be alapkutatásokat, olyan magyar és amerikai elsődleges forrásokat tárva fel, amelyek eddig ismeretlenek voltak a magyar történetírás számára. Mindezek bemutatása során az értekezésben továbbá a másodlagos szakirodalmat is olyan szempontból közelíti meg, amelyre eddig nem került sor a feldolgozások során. Az értekezés további módszertani újdonsága a történeti kutatások során kevésbé alkalmazott megközelítés, a strukturált fókuszált összehasonlító esettanulmányok és a lobbi mérésének eszközeinek együttes alkalmazása. Az elméleti szakirodalomból összevont kérdések mentén egységesen elemzi végig az egyes eseteket, amelyek számos fontos konklúziót eredményeznek a hipotézis bizonyítását illetően, és rendszerezettebben mutatják meg a különbségeket, mint az események egyszerű kronologikus bemutatása tette volna, rávilágítva a lobbitevékenység hatékonyságával kapcsolatos számos tényezőre. Az értekezés fő eredménye egyrészt annak bemutatása, hogy a romániai magyar kisebbség a hidegháború időszakában nem volt egyedül: emberi jogokért folytatott harcát számos amerikai magyar szervezet tevékenysége támogatta. Ebben a diaszpóra által generált folyamatban pedig a kisebbségi közösség képviselői olyan szereplőként voltak jelen, mint akik kifejezetten alakítói, és nem elszenvedői voltak ezen érdekvédelmi tevékenységek tárgyát képező eseményeknek, hiszen az amerikai magyar diaszpóra politikusok és az általuk mobilizált amerikai tömegek akciói nem valósulhattak volna meg maguk a kisebbségi magyar tagok aktív részvétele nélkül. Másrészt az értekezés rámutat arra is, hogy a határon túli magyarok kérdése az igencsak heterogén identitással rendelkező amerikai magyar diaszpóra társadalmában olyan kérdés volt, amelynek egységesítő funkcióját egyetlen más ügy sem volt képes betölteni. Harmadrészt az esettanulmányok mikro történetei a nemzetközi kapcsolatok szintjén vizsgálva alátámasztják azt, hogy egy viszonylag kis nemzet diaszpóra politikai képviselői a kibocsátó ország támogatása nélkül hogyan képesek politikai döntések mögé állva azokat befolyásolni, a beszerzett információkat hasznosítva a politikai döntéshozók számára lényeges kérdésekben tanácsadó szerepet vállalni, anélkül, hogy a befogadó ország erre különösebb igényt tartana. Az amerikai magyar diaszpóracsoportok politikai tevékenységét vizsgálva továbbá arra a következtetésre juthatunk, hogy a diaszpóra csoportok érdekvédelmi tevékenységének sikerességéhez három tényező együttállása volt szükséges. Azok voltak képesek sikereket elérni, akik egyrészt képesek voltak a korábbi generációk erényeiből, tapasztalataiból és hibáiból tanulni; másrészt, akik a megfelelő időben jelen voltak, és szituatív helyzetekben áttöréseket voltak képesek elérni; harmadrészt akik előtérbe helyezték az általuk képviselt közösség reális lehetőségeit és valós érdekeit, azaz az a nemzeti kisebbségvédelmet emberi jogi diskurzusba illesztették. Az amerikai magyar diaszpóra határon túli magyarsággal kapcsolatos több évtizedes aktivitása végül arra is rámutat, hogy a közvélekedéssel ellentétben a magyarság képes rejtett erőforrásainak aktivizálására és minden törésvonal ellenére a történelmi pillanatokban egységes fellépésre. A magyarság ügyével kapcsolatos áttörések pedig lehetségesek, ha a fellépés erkölcsi felelősségvállalással, a mindenkori „másik” iránti szolidaritással és együttműködéssel, az adott politikai szituációban szükséges tájékozottsággal, kitartással, és a mindenkori lehetőségekre való rugalmas reakcióképességgel és nyitottsággal párosul.

A közösségi oldalak a politika fontos terepeivé váltak. A pártok és politikusok aktívan használják e platformokat, különösen a legnépszerűbb közösségi oldalt, a Facebookot. A politikusok közösségi oldalakon folytatott tevékenységével foglalkozó szakirodalom főárama azonban arra a következtetésre jutott, hogy a közösségi média nem eredményezett jelentős változást a politika működésében. A disszertáció amellett érvel, hogy ez az eredmény abból fakad, hogy a szakirodalom empirikus fókusza túlságosan szűk, és a jelenséget a politikai kommunikáció tágabb kontextusától elszigetelten vizsgálja. ________ Social network sites have become important spheres of politics. Parties and politicians actively adopt these platform, most notably the most popular social network site, Facebook, for their communication. However, the mainstream literature on political actors’ social media use suggest that the emergence of social media does not result in major changes in politics. The diagnosis is “politics as usual” as it had been argued by the early literature on the connections between internet and politics (see, Margolis – Resnick, 2000). However, the dissertation argues that this conclusion is due to the fact that the empirical focus of the mainstream literature is too narrow, and the phenomenon under scrutiny is investigated in isolation from the wider context of and literature on political communication.