• 2015-2024close
• HU close
• Hungarian close

(ÖSSZEFOGLALÁS: A népi jogkutatás tárgya az állami jogtól is lefedett vagy elvileg lefedhető területeken érvényesülő szokásrendszer, mely a maga körében hatásos eszközökkel, többnyire kevéssé formalizáltan biztosítja tiszteletének változatlanságát. Ennek történelmi rétegében a (népi) jogszokás a joggal azonos funkciók tölt be ott, ahol a történelmi fejlődés logikájából vagy sajátos okokból (a) az állami és jogi szervezés hiányzik, (b) a szervezés alacsony szintjéből, érdektelenségéből adódóan számottevő társadalmi csoportokig nem hatol le, vagy (c) tényleges funkcióbetöltést eredményező gyakorlattá tételében szenved a jog kudarcot. Mindenkori jelenidejű változatában akkor lesz ebből jogi (nép)szokás, amikor az állami és jogi szervezés a kérdéses funkciókat már teljességgel átvéve betölti, s csupán az ennek keretében és maradványaiban még élő szokásrend összetevőjeként, mint az állami és jogi szervezés kiegészítője, színezője — esetleg csak jelképes jelentőséget hordozó tartalommal — él tovább. / Élő paraszti társadalommal a hátterében ez Közép-Európa sajátja volt és valamelyest maradt, míg más körülmények közt eltérő hagyományokból kiindulva jogi antropológia, jogi etnológia ill. jogi pluralizmus foglalkozik rokonítható tanulmányokkal. / A jogi néprajz a társadalmi rend eszközeinek, intézményeinek és ezek működésmódjának feltárásával járul hozzá a társadalomnéprajz problematikáinak kibontásához. Jogtudományi oldala ugyanakkor egyszerre erős és gyenge, mert az élő jog eszméje ugyan forradalmasította a jogi gondolkodást, a modern formális jog szabály-alapúságán nyugvó európai jogi mentalitás azonban mind a béke ősi keresését jellemző nyitottságot, mind a természetközeli népeknél ismerős formátlanságot igyekszik kilökni magából. Az a társadalomelméleti igényű néprajz, ami a jogantropológián túl a jogi néprajz társadalomnéprajzi látásmódján nyugvó tanulságokat is figyelembe venné, mindenesetre még a jövő feladata.) A jog genezisétől, előképeinek első formát öltésétől számíthatjuk a jogot illető filozofikus eszmélődés kezdeteit, s a mores, a mintává tehető és teendő magatartásformák leírásától, a felettük való eltűnődéstől és főként a modern tudományosságtól lehetővé tett rendszeres összehasonlító történelmi és jelenkori tanulmányok diszciplinává növekedésétől érzékelhetjük a ma jogi néprajziként ismert érdeklődés kibontakozásának a csíráit. Önálló iránnyá persze ez csak a néprajz, majd hangsúlyosan a társadalomnéprajz egy-két évszázada történt tudományos szárnybontása után válhatott. Nem véletlen, hogy mindez egybeesett a modern formális jog térnyerésével, amikor is immár éles határvonalakat vonva maga körül, önállósodhatott. Izolált entitássá váltan viszont bármi reflektáltatás ez utóbbi tudományában csakis a tételes törvény elemzésére szorítkozhatott. Űr támadt hát körülötte mindenütt, ahol pedig eddig elődjének a joga, maga a szokás szervezett sikerrel — tükrözve és saját eszközökkel egyszersmind alakítva — a társadalmi együttélésben szükséges ordo eszmeiségét: eszményeit, technikáit és intézményeit. 1. Diszciplínák Akinek tudományos érdeklődése Magyarországon a második világháborút követően, a szocializmusban formálódott, beleszokhatott abba, hogy egyfelől van — és változatlanul izgatóan üzen a háttérből — valamiféle jogi néprajz, másfelől pedig ez egy köztes „senki földjén” honol, amihez sem nékünk, jogtudományt művelőknek, sem a néprajz néprajzos művelőinek voltaképpeni kompetenciája nincs. Ha a jogi néprajz azonosságát keressük, talán egy intuitív megközelítés lenne a leginkább célravezető. Eszerint az állami jog jelenlétében is fennmaradó, annak perifériáján többnyire az állami jogtól is lefedett vagy elvileg lefedhető területeken érvényesülő szokásrendszer a tárgya, amelyik a maga körében hatásos eszközökkel, többnyire kevéssé formalizáltan biztosítja tiszteletének változatlanságát. Ha a szakmaiatlanság bélyegét vállalva tovább hallgatunk intuíciónkra, körülírhatjuk egyszerűen úgy is, mint jellegzetesen Közép-Európa döntően paraszti (hegyi erdőgazdálkodó, síkvidéki földművelő, állattenyésztő vagy halászó) népessége szokásrendszerének az a rétege, amelyik a legtöbb valós vagy látszólagos párhuzamosságot mutatja fel az elvileg a számukra is irányadó állami joggal. Mihelyt e mögé magyar parasztiságot vagy egykori hegyeinkbe felhúzódó pásztorkodást vizionálunk, rögvest elhatárolást találunk a jogi antropológiától, mely jellegzetesen a Nyugat gyarmatosítóinak a gyarmataikon talált viszonyok leírására létrejött tudománya. Amikor viszont jellegzetesen germán és francia kutatók immár nem saját (történelmi vagy a jelenükben adott) népszokásaik leírását, hanem általában a népek magatartásformáinak változatait, mindenekelőtt a rendteremtés, az ordo megvalósításának az egyes civilizációkban kialakult típusait s eszköztárát vizsgálták, ezt jogi etnológiaként jelölték. Az utóbbi évtizedek fejleményeként alakult ki érdeklődés a jogi pluralizmus iránt, ami aligha különbözik sokban előzményeitől. Történeti és jelenkori áttekintései s elemzései többnyire egy állami jogot is ismerő és érvényesítő közösségnek ezzel konkuráló, ámde eltérő (népi, vallási, hivatásrendi vagy egyéb) elven szerveződő normarendszereivel — ezek együttélésével, konfliktusaival, működésével — foglalkoznak. Viszonylagos megkülönböztetettségét mindazonáltal az adja, hogy ezeket valóban az állami joggal saját körükben versengő normarendként (a soziale Normierung eszközeként) tárgyalják. (A teljesség kedvéért megemlíthető még a globális emberi jogi kultusznak az utóbbi évtizedekben formálódott s bár inkább valamiféle jóvátétel igényéből fakadtan, az amerikai és az ausztráliai kontinensen mégis tudományos formát öltő mozgalma, az őslakosok jogának kutatása. Azóta részben keresztény gyökerű bűntudat, részben valóságos jog- és igénybiztosítást eredményező politikai mozgalom lett az aboriginal law vallatásának fő erjesztője, természetszerűleg a jövő felé nyitott perspektívákkal, amikből idővel akár saját dogmatika megfogalmazása is kikerekedhet.) Amennyiben most saját terrénumról, az elméleti jogi gondolkodás spektrumából szólok, úgy trivialitásként hat annak megállapítása, hogy jogi néprajzra nem épült még jogelmélet. Néprajzi szülővidéke változatlanul meghatározó maradt, miközben ahhoz hasonlatosan, alapvetően leírásban — gyűjtésben, rögzítésben, értelmezésben, majd osztályozásban — látja feladatát. E megállapításnak persze rögvest önkritikus megjegyzéshez kellene elérkeznie, nevezetesen hogy bár szakmánkban már néhány évtizede komolyan vesszük a jog antropológiai megalapozásának szükségességét, maga a társadalomnéprajz általánosított/általánosítható tanulságaiból még nemigen merítettünk. Ebben az elhanyagolásban talán a jogi néprajz eddig honunkban kultivált alapvetően történeti szemléletű művelése is ludas. Tudománytörténeti konspektusából kitűnően, magyarországi fellendülése eddigi nagy korszakaiban — századforduló, a két világháború közti idő, s néhány kísérlet a II. világháború után — kifejezetten szolgálati szerepet játszott. Jelesül, a népi hagyományokban rejlő megtapasztalt bölcsesség s a modern törvényhozás racionalisztikus konstrukciójú építkezése közt lehetséges szintézis előmozdítását tudta feladatának akkor, amikor a jogélet még előtte állt egy átfogó civiljogi kodifikációnak. Aligha róható fel így a diszciplináris újjászületést biztosító Tárkány Szücs Ernőnek, hogy amikor a szocializmus kedvezőtlen széljárása dacára magányos harcosként és alig támogatottan életútja gyümölcsét egy hatalmas kötetben összegezte, mindenekelőtt faktumokat, tehát megelőző adatgyűjtéseket összegzett, rendszerezett, foglalt corpusba. Azt tette hát, amit Bartók Béla, Kodály Zoltán és tanítványi körük a népdalkinccsel, Berze Nagy János a népmesékkel, mások pedig mással: tipizált, rendszert formált, vagyis empirikus anyagot egyetlen nagy egész összetevőiként rendezett, majd továbbértelmezett, hogy értelmes egységként nyújthassa át az utókornak. 2. A jogászi érdeklődés relevanciája Vajon elvágyódás, romanticizmus, netalán merőben közösségi múltunk nemzetépítő szeletének kötelező tisztelete alapozza meg az elméleti jogi gondolkodás érdeklődését a jogi néprajz iránt? Úgy vélném, hogy színezheti ilyesmi is, de hosszabb távon és társadalmi általánosságban ez aligha lehet meghatározó. Egyetlen tudományosan védhető válasz szerint a teoretikus jogi gondolkodó a jogi néprajz feldolgozásaiban ugyanazt látja, mint a történelemben, jogtörténetben, szimbólumkutatásban, avagy éppen szépirodalmi vagy képzőművészeti alkotásokban: nyersanyagot, példázatot, feldolgozott tanulságot, azaz ugyan másutt kiérlelt, de kvázi-empirikus hitelességű részadatot — a saját terrénumán, a jogtudományban kialakítandó jogantropológia- vagy etnológia-forrásvidékű majdani állásfoglalásához. A jogi néprajz legnyilvánvalóbb hozzájárulása a társadalomnéprajzhoz az ordo-elemek, vagyis a vonatkozó népszokásokban rejlő tartalmak (célok és eszközmagatartások) feltárása s a bennük rejlő felismerések (értéktartalmak és gyakorlatiasságok) magyarázata. Számára így a jogi népszokás nem más, mint szabályként desztillálható rendező válasz a lét valamely kihívására: know-how, melynek érvényesítésével bizonyos kedvező hatásúként ismert preferenciák biztosítottakká válnak. Az elméleti jogtudomány számára viszont e rend-elemek valóságos renddé váltatása, vagyis a működés mechanizmusa és dinamikája lesz specifikus tanulság, annak leírhatásaként, hogy miként alakulnak és hatnak másodlagos normarendszerek, és miképpen épülnek be egy az állami jog által megvont keretszabásba. Mindkettőben felsejlik ugyanakkor a konkrét pozíciókon túl egy igazi problémamag, s ez a társadalomban működő eltérő normarendszerek közti kölcsönhatás voltaképpeni mélysége. Egyfelől ‘szokás’, ‘népszokás’, ‘jogi népszokás’ (és így tovább) is azóta „létezik”, hogy névadással ezeket leírtuk, s ezáltal hatótényezőként a fennálltukat „problematizáltuk”. Másfelől viszont minél inkább formális tárgyiságokba bújtatott s intézményrendszerek eldologiasított hatású működését vezérlőként láttatott ismerettárgyakról van szó, annál erőteljesebb a késztetés arra, hogy ezek nominalizált önállóságát immár tényleg valós meghatározó erőnek vélelmezzük. Márpedig tudvalevő, hogy még a tételezett jog és formalizált működtetése sem önálló, valóban meghatározónak bizonyuló erő a társadalomban: tényleges mozgásfolyamataiba még a formalizált normatív rendszerek is döntően csupán saját szüntelen kölcsönhatásaikból adódó mozgásaikkal épülnek bele. 3. Jog és/vagy jogok Ókori gyökerekből indulóan jogtudományunk egy magában a teremtett világban rejlő s államiasítottan tovább alakított ordo-eszmény kibontására hivatott normatív képződményből formálódott. Miképpen léphetett be e terrénumra egy törzsi szokás, avagy síkvidéki parasztjaink, hegyvidéki pásztoraink úzusa? Miként válhatott jogtudományivá az, ami önmagában leginkább kulturális antropológia vagy etnológia? Nos, jogilag releváns az a vonatkozás lesz, aminek funkcionalitása a jogét fedi át — a maga helyén és idején adott körülményei közt. Merthogy jogiként leírható funkcionalitást olyan tényezők is betölthetnek, amelyek önállóan formálódtak, talán nem is érintkezve az önmagát ‘a jog’-ként kiemelővel. Eugen Ehrlich már a maga idején sem csak a lebendes Recht rendező erőként játszott szerepét ismerte fel. Háttér-erejére visszautalt később is, például figyelemfelhívásával, hogy „A büntetőjog erőtlen, amennyiben a társadalomból hiányzó erőket akarna mozgósítani; bármely büntetőtörvény csak azt tudja elérni, amit a népben rejlő erővel tud.” Akkor, végtére is, mi neveztetik jognak — mikor, és főként miféle indíttatásból? Tudománymódszertanként neves antropológus szögezi le, hogy &bdqu Kőrösi Csoma Sándor – Tények és érvek a magyarságkutatásban: Tudományos konferencia (Csomakőrös, Debreczi-panzió, 2022. április 28–30.) előadása (2022. április 28. 10:00-10:20 (tartam. ʼ18:25)

BÉLA ANGYAL: “THE NATION OF GÚTA”. THE SOCIETY OF THE MARKET TOWN OF GÚTA, 1768–1870 Abstract In my thesis, I presented the 18th–19th century society of my hometown, Gúta (Kolárovo, Slovakia), based on the results of decades of research. Primarily relying on archival sources, I used quantitative and qualitative methods to describe the social, demographic, and economic processes that took place in the market town from the 1768 urbarial regulation to the first official Hungarian census in 1870. In the course of researching the archival sources, I strived for completeness, analysing the phenomena by taking into account the complete time series instead of samples. In addition to a basically macro-level approach to the topic, my work also includes several micro-historical elements, genealogy and the presentation of individual life paths. The population of the town, under the jurisdiction of the landowner, was almost homogeneous in the period under study, of Hungarian ethnicity and Roman Catholic religion. In terms of order, the population was almost exclusively made up of non-nobles, serfs. The share of nobles in the town was only a few percent. The serf population of the market town mainly subsisted from animal husbandry, meadow cultivation, fishing and fruit growing. Corn was largely grown in the surrounding puszta. Until the abolishment of serfdom, the period under study was characterised by stagnant urbarial conditions, despite the existing privileges of market towns, and a stricter, more bound system of villeinage, which limited peasant development. Gradually, the puszta came under the administration of the landlord, the Archbishopric of Esztergom, and farmsteads were established on land once leased by the inhabitants of Gúta. As the agricultural means of earning a livelihood of the peasantry was shrinking, there was also a steady population growth. Birth control was unknown in the society of the market town, and population growth was only disrupted by recurrent epidemics and famines. In addition to the shrinking of farmland and rapid population growth, the system of male inheritance also contributed to the process of pauperisation and the fragmentation of plots in villain tenure. The society of Gúta tried to respond to the negative trends towards impoverishment in various ways. The period under study witnessed the increasing complexity of households, a high proportion of multi-family households, and the co-farming and co-housing of related families. The aim was to preserve the status of family members and prevent them from falling into deeper poverty (becoming cotters) or emigrating. The collective response of the inhabitants of the town to these adverse developments was to take legal action against the archdiocese for the possession of the puszta, for the rights, both real and perceived, which ended in a negative outcome for the town.

Summary The authors present the case of a five year old, male, lethargic pet guinea pig presented to the clinic with anorexia. The symptoms started the previous day. Physical examination revealed dyspnoe and tachycardia. A gas and fluid filled tense structure could be palpated in the abdomen, which was painful upon palpation and exacerbated the symptoms. Radiological examination suspected gastric dilatation and volvulus. During laparotomy the authors found gastric dilatation and a 180 degree rotation of the stomach, which was resolved. The small intestines, the colon and the caecum were pushed to the left side of the abdomen by the stomach. Parts of the small intestines were located in front of the stomach. The animal fully awoke from surgery but after 3 hours its status got worse and the animal died 5 hours after surgery. The owner took the animal home, so necropsy couldn’t be performed. No long term survival in a guinea pig with gastric volvulus has been reported in the literature.